Barátság tuningextrákkal


Fotók: Szabó Gábor

Némileg meseszerű történet következik, ezért aztán bátran úgy is kezdhetném ezt a sikersztorit, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt két lelkes fiatalember, akik egymástól közel kétszáz kilométerre ugyanazt a dolgot találták ki. Az ötlet sorsszerűségből kifolyólag aztán összesodorta őket az élet, aminek köszönhetően mára ők lettek Magyarország legnagyobb autósmegmozdulásának, az Automobil és Tuning Show-nak a megálmodói és megszervezői.


Szőke László és Nokta Balázs két teljesen eltérő személyiség. Szőke Laci visszafogottabb, amolyan diplomata alkat, ellentétben Balázzsal, akinek ami a szívén, az a száján is. Vehemens habitusa azonban óriási lelket takar, ami a beszélgetés során mindenféle teátrális allűrtől mentesen spontán meg is mutatkozott a téma kapcsán.

AMTS

Szőke László és Nokta Balázs

Némi mosollyal a szemük sarkában az állítják, hogy „nem barátok”, de akárhogyan is definiáljuk a kapcsolatukat, a beszélgetés sorai között jól tetten érhető, hogy olyan véd- és dacszövetséget alkotnak, amit igen nehéz lenne megbontani.
Noha eltérő módon, de mind a kettőjüket a benzingőz imádata állította szélirányba. Ki-ki a saját maga vargabetűjét leírva került közel az autókiállításokhoz. Míg Szőke Laci elméleti ember lévén az interneten kezdte ebbéli tevékenységét, addig Balázst tevőlegesen is beszippantotta az autóépítés, aminek aztán egyfajta járulékos következménye lett a kiállításszervezés. 2020-ban a Hungexpón már a 15. Automobil és Tuning Show-t (AMTS) rendezik, mégis némileg ellentétes emlékeik vannak arról, hogyan is kezdődött a közös munka. Hogy rendezzük a szálakat a másfél évtizedes közös történetükben, a „mesét” a gyökereknél kezdjük.

Barna András (B. A.): Szakmátokat tekintve honnan jöttetek, volt bármi közötök akár az autókhoz, autóépítéshez, tuninghoz vagy benzingőzhöz?

AMTS

Szőke László

Szőke László (SZ. L.): Nekem semmi. Egészen pontosan programozóként végeztem Szegeden – itt is élek egyébként –, és egy olyan cégnél dolgoztam, ahol weboldalakat fejlesztettünk, dizájnoltunk. Hogy őszinte legyek, az autózáshoz semmi közöm nem volt. Olyannyira nem, hogy kis túlzással azt sem tudtam, hogy a dísztárcsa és a könnyűfém felni között mi a különbség. (Nevet.) Ez egészen addig így volt, amíg 2001-ben a Halálos iramban című film keltette őrület el nem ért engem is. Nyilván nemcsak engem ért el, hanem egy csomó más embert is, aki éppen ennek hatására autóépítésbe vagy tuningolásba kezdett. Összekötve a munkámat az újonnan támadt lelkesedésemmel, elkezdtem fejleszteni egy weboldalt: a carstyling.hu-t. Nem sokkal később ez egy olyan népszerű közösségi felület lett, ahol ennek a területnek a szerelmesei tudtak egymással beszélgetni.

Nokta Balázs (N. B.): Én egy másik dimenzióból indultam. Nagyon sokáig azt hittem, hogy gyári munkás leszek, és ebből fogok majd megélni. Az otthoni lehetőségeink nem engedték meg, hogy autónk legyen, de őrületesen imádtam őket. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor a munkakörömhöz kocsi kellett, így 1998-ban megvettem az első autómat, egy D kadettet, majd utána nem sokkal egy Suzukit, majd még egyet, mert az elsőt sikerült porrá törnöm. Ez utóbbiban már kagylóülések voltak, és állandóan csinosítgattam. Először kitaláltam rá egy lámpatartót és egy beömlőt. Az ötlettel elmentem az Autóplasztikához, ahol legyárttattam ezeket, de mondtam nekik, hogy pénzem ugyan nincsen, de cserébe van egy sor elképzelésem, miket lehetne még megcsinálni. Ez nemcsak egy jó munkakapcsolat kezdetét jelentette, hanem megtettem az első lépésem is az autóépítés felé, aminek az volt az első nagy fordulópontja, hogy a Suzukimat ez a cég kiállította az akkori Autószalonon.

B. A.: Kinek mi jelentette a második lépcsőt?

SZ. L.: A weboldal nagyon jól működött, és tulajdonképpen ez hozta magával a kiállítás gondolatát is. 2004-ben Szegeden rendeztünk kettőt is tuningautó és luxusautó témakörben, ami vidéki városi viszonylatban jelentős sikert aratott. Ez bizonyos fokig el is indított egy lavinát. Később ennek a sikernek a hatására nagyon sok helyre hívtak egyfelől kiállítani, másfelől meg autó-szépségversenyekre zsűrizni.
Ezt követően, szintén az oldal kapcsán megismerkedtem egy belga sráccal, aki meghívott egy holland tuningkiállításra, ahol kiállítottak néhányat a Halálos iramban film eredeti autói közül is. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezeket bemutatni Magyarországon is. Végül is ennek a belga barátomnak a segítségével sikerült tető alá hozni a dolgot. Szegeden kibéreltünk egy csarnokot, ami nagyon szép, de akkori szemmel „iszonyú nagy” – 4000 négyzetméter – volt, emiatt szinte elvesztek volna benne az autók. Ekkor kerestem meg Balázst…

B. A.: Foghíjasnak érzem a történetet. Hol és hogyan akadtatok össze?

N. B.: Távolabbról kell indítanom ezt a dolgot, annál is inkább, mert mind a ketten másként emlékszünk. Az autóplasztikás kapcsolatom során – ők akkor igen sok autós lapban hirdettek – megismerkedtem egy újságíróval, Dombóvári Misivel, aki akkor az Autó2-nél dolgozott. Misi megkeresett azzal, hogy készítenek egy tuningmellékletet, és ebbe betennék az én épített Suzukimat is, ami ezután később számos médiumban is megfordult. A Misivel való jó kapcsolatomnak köszönhetően „pályát váltottam”, és végül is némi anyagi huzavona után elkezdtem a Motorpresse hirdetési osztályán dolgozni. Kifejezetten az akkor Maxi Tuningnak hívott lapba akviráltam hirdetéseket, hiszen ekkor már jól ismertem a piaci szereplőket. 2005-öt írtunk, a szakma készült az Autószalonra, ami az újság számára is egy kézenfekvő felület lett volna arra, hogy kiállítsunk. Fel is tettem a kiadónak a kérdést, hogy mi miért nem megyünk ki. A válasz prózai volt: nincsen rá pénz, de ha ennek ellenére meg akarom vagy tudom csinálni, akkor csináljam meg. Kimentem a Hungexpóra, megállapodtam velük, aminek eredményeként tulajdonképpen „hazajöttem” egy 1600 négyzetméteres pavilon lehetőségével. Az én emlékeim szerint itt ismerkedtünk meg, vagy legalábbis itt találkoztunk először személyesen a Lacival, akivel egyébként szintén a Dombóvári Misi hozott össze, mert ők már korábban is kapcsolatban álltak egymással.

AMTS

B. A.: Laci, neked milyen emlékképeid vannak?

SZ. L.: Szerintem nem itt hanem Zalaegerszegen futottunk először össze egy rendezvényen, ahol a Maxi Tuning is kiállított, de másfél évtized távlatából ez ma már nem kardinális kérdés kettőnk között. (Nevet.)

B. A.: Térjünk vissza Szegedre, a 4000 négyzetméteres pavilonba. Tulajdonképpen akkor mondhatjuk, hogy ez lett az első közös projekt?

N. B.: Igen is, nem is. Részben hívhatjuk annak, bár üzletileg még nem ez volt az első. Ugyanis Laci ezt és a korábbi kiállításait egy ma is meglévő baráti társasággal csinálta, amibe én tulajdonképpen belecsöppentem külsősként, de azt mondhatnám, hogy egy rendhagyó, bár fizetett alkalmazottként. Egyetlen kérésem volt feléjük: engedjék, hogy minden logisztikai dolgot én intézzek, és a standkiosztásokat is én csináljam. Én a Lacin kívül senkit nem ismertem, közülük meg engem nem ismert senki, így aztán bevallom, az első évben akadt velem gondjuk rendesen, mert olykor volt baj a stílusommal, amit én belülről ugyan nem éreztem, de ők láthatóan elég nehezen abszolválták ezt a fajta karizmát.

SZ. L.: Sokat neveltem rajta azóta… (Nevet.)

AMTS

Nokta Balázs

N. B.: Ezt a tényt el kell ismernem, szerencsére mondhatom, hogy ma már másként van.

B. A.: Hogy sült el a Halálos iramra ráfűzött projekt?

N. B.: Brutálisan jól sikerült. Húszezer ember jött el a két nap alatt, hét pénztár működött, és 11 órára 400 méteres sor kígyózott előttük úgy, hogy négyesével álltak az emberek. Eszméletlen látvány volt. A második évben is jól sikerült a dolog, ekkor már üzletileg is némileg kapcsolódtunk egymáshoz, de amikor 2008-ban először rendeztük meg a kiállítást a Hungexpón, akkor erre már csináltunk egy közös céget.

B. A.: Mielőtt tovább folytatnánk a történetet, hadd vessek közbe egy kérdést. Magyarországon van ekkora piaca az effajta autóépítésnek, tuningnak?

SZ. L.: A carstyling.hu oldal létrehozott egy közösséget, ami nemcsak platformot biztosított, hanem össze is kötötte a téma iránt rajongókat. A kiállítások pedig lehetővé tették, hogy ez a társaság személyesen is találkozzon. Ekkor lehetett azzal szembesülni, hogy milyen komoly autók is épülnek idehaza.

N. B.: Nem azért, hogy hazabeszéljek, de például az én autóm 2007–2008-ban kategóriagyőztes volt Németország legnagyobb tuningshowján, ahol a kiállítók többségének jellemzően az épített autója nemcsak a hatodik kocsi volt a garázsban, hanem pusztán csak egy showcar, mert nem jár vele mindennap. Ezzel szemben én lábon vittem ki a sajátomat a versenyre. Most ugyan saját magamat hoztam fel példának, de mások is értek el szép sikereket, ami egyértelműen fémjelzi azt, hogy idehaza is sok jó kezű autóépítő van.

B. A.: Valószínűleg sokan megkérdeznék tőletek, mennyi pénzt lehet elkölteni erre, van egyáltalán vége egy ilyen autóépítésnek?

N. B. – SZ. L.: Bármennyit is, amennyi van… (Nevetnek.)

B. A.: Mit gondoltok a barátságról? Összejártok?

N. B. – SZ. L.: Nem vagyunk barátok! (Nevetnek.)

SZ. L.: Inkább nem járunk össze, mint igen, de ismerjük egymás anyukáját, testvérét.

N. B.: Én szorgalmazom, hogy menjünk el egyszer együtt nyaralni, de egyelőre ez süket fülekre talált.

SZ. L.: Ha lemegy a show, akkor én örülök, hogy van egy pár nyugodt hónapom Balázs nélkül… (Nevet.)

AMTS

B. A.: És ha több komolysággal válaszoltok?

N. B.: Érdekes a viszonyunk, pont a minap került szóba ez a dolog közöttünk. Ugyanis nagyon sokan szét akartak már szedni minket, értsd ezt a dolog jó értelmében. Tehát nem úgy, hogy „bele akartak rondítani” a viszonyunkba, hanem inkább be akartak szállni az üzletbe. Ugyanis a legtöbben csak azt érzékelik az egészből, hogy mennyien vannak kint egy hétvégén, amit beszoroznak a jegyárakkal. De azért ez a „matek” nem ennyire egyszerű, és nem is csak erről szól.

SZ. L.: Azt gondolom, hogy mi nagyon jól kiegészítjük egymást. Teljesen más karakterek vagyunk, és máshoz is értünk a szervezésen belül, függetlenül attól, hogy kardinális kérdésekben közösen döntünk. És még egy nagyon fontos dolog: én Balázst azért el tudom viselni, és ez most nem a poén helye.

N. B.: Ez tényleg az én nagy szerencsém! De van még egy nagyon fontos dolog: mégpedig az, hogy mind a ketten elégedettek vagyunk azzal, amit elérünk.

B. A.: Általában a nagy barátságok életében az elszámolás válik vékony jéggé, nálatok ez rendben van?

SZ. L.: Én nem tudnék olyan embert mondani, akiben jobban megbíznék, mint Balázsban, és remélhetőleg ezzel ő is így van. Számosan vannak olyanok, akik – nem is értem, miért –önszorgalomból súlyozzák a mi üzleti kapcsolatunkat. Egyfelől nem értem, hogy miért, másfelől nem értem, hogy minek, harmadrészről nem látják ezt belülről, és nem is kell látniuk, hiszen ez nem egy egyszerű számtani művelet, ahol csak osztani-szorozni kell. Néha ezeket a háttérből hallható hangokat kicsit konspirációsnak érzem.

AMTS

N. B.: Köztünk az évek során kialakult a munkamegosztás. Én nem akarom azt csinálni, amit ő csinál, Laci meg nem akarja azt csinálni, amit én csinálok. Ezt egyszer kipróbáltuk fordítva, de nagyon nem ment! (Nevet.)

A viccet félre: munkamegosztás ide vagy oda, egyvalamiben viszont egyetértünk, illetve ki merjük jelenteni, hogy mindenkit szívesen látunk a partnereink között, de nem mindenáron! Úgy vélem, hogy minden cég kialakította a maga filozófiáját arra, hogy miért jó neki nálunk kiállítani. Van, amelyik ügyfélkezelésre használja, van, amelyik önmaga népszerűsítése miatt állít ki, és folytathatnám a sort. Ha nem talál meg valaki valamit a mi rendezvényünkön, és csak veszni látja itt a pénzét, az nem jó. Mi ezt nem akarjuk! Sok mindent megtapasztaltunk már ezzel kapcsolatban is, tehát e tekintetben is színes az AMTS.

AMTS

B. A.: Az kétségtelen, hogy a rendezvény sikeres. Analizáljátok ezt a sikert?

SZ. L.: Igen, de ugyanakkor lamentálunk is, hogy adott évben mi változott a kommunikációban, ami esetleg pozitív hozadékként jelentkezett a látogatószámban. A reklámozásban is állandóan súlyozunk. Állandóan vannak dilemmáink, hiszen nem vagyunk klasszikus értelemben vett szakmabeliek. Leginkább az elmúlt évek tapasztalataira, a terület és a kapcsolatrendszer ismertségére építünk, ami sok esetben bizonyos fokú jó értelemben vett ösztönszerűségen, megérzésen alapul. A mérleg serpenyőjében éppen azért másik oldalról benne van az is, hogy ezt, mondjuk, tanult rendezvényszervezési ismeretek mellett talán még jobban lehetne csinálni.

B. A.: A beszélgetés kapcsán ugyan nem hangzott el, de a tervezett látogatószámotok 2020-ra 62 725. 2019-ben 60 ezren voltak a kiállításon, a 2725 fős növekedés ennek fényében nem látszik elérhetetlennek. Miért pont ennyi?

N. B.: Ez csak egy szimbolikus, de fontos cél, hiszen a 60 ezer egy bruttó szám, amiben a tiszteletjegyesek is benne vannak. Ha fizető látogatóból lesz ennyi, akkor már ennek a 62 725-nek egy egészen más aspektusa van. (Mosolyog.)

AMTS

B. A.: Mennyi permanenciát, mekkora ívet láttok ebben a jövőben?

SZ. L.: Szerintem ezt csak a Hungexpo kapacitása fogja majd megszabni.

B. A.: Mi a jövőkép a kiállítással kapcsolatban?

SZ. L.: Az, hogy imádjuk, szeretjük és folytatjuk! Legyen ez a végszó!

AMTS

N. B.: Egyetértek Lacival, de már nem titkoltan eljátszottunk az eladás gondolatával is…

B. A.: Szerintem zokognátok, ha ez bekövetkezne, még akkor is, ha soha nem látott nullák lennének a végösszegen.

N. B.: Nyilván zokognék, de meggyőződésünk, hogy ezt a terméket nem tudnád úgy eladni, mint egy kiló almát, hogy nagyon leegyszerűsítsem a dolgot. Ezt csak velünk együtt tudod megvenni, kvázi velünk együtt képez egyfajta értéket, és nem azért, mert akár értékesítési, akár informatikai oldalról ne lenne olyan rátermett ember, aki ezt ne tudná megcsinálni, hanem azért, mert annyi mindent beletettünk ebbe emberi és kapcsolati oldalról, hogy az pont kiteszi azt a fél emberöltőnyit időszakot, amióta van AMTS.