Amelia Tavella új projektje egy tömör tölgyfa bútor, amely kanyarog a szobában. Könnyű sziluettje átmenetet képez ülésről az asztalra, így látható elemek nélkül, folyékony megjelenést eredményez.
Az eredményül kapott darab egyetlen folyamatos vonalként bontakozik ki, amelyet Korzika festői tájának organikus formái ihlettek. Ez a bútor-szobor hibrid tükrözi az építészeti munkáiban fellelhető finomságot. Építményeihez hasonlóan ez a darab is ötvözi a funkcionalitást és a költészetet. Átöleli a felhasználót, eszközként és művészi kifejezésként szolgál.
Saját szavaival az építészetet olyan művészetként írja le, amely egyszerre él a szabadságból és a korlátokból. „Az alkotás és a feltalálás szabadsága, a tér és az anyagok korlátozása. Ez az egyensúly két olyan erő között, amelyek nem ellenségek, hanem jól kijönnek egymással, és kiegészítik egymást, mint a sziámi ikrek” – magyarázza.
Egy privát környezetben a Tavella bútorai kiegészítik a kőből és fából készült környezetet, intim kapcsolatot teremtve a térrel. A bútor görbületes, nőies ívekkel és tölgyfából készült, amely a környezet természetes textúráit tükrözi. Kialakítása összeköti a belső és a külső tereket, íróasztalként és ülőhelyként is funkcionál. A levegő és a föld között egyensúlyozva szinte lebeg a térben, és arra invitálja a felhasználókat, hogy interakcióba lépjenek vele.
„Terveztem egy bútordarabot, aminek ívei nőiesek, tölgyfa erezett, egyoldalú. A tárgy a teret jelöli, egyik oldalról a másikra halad át rajta. Mint egy kanyargós kar, ez a munkapult összeköti a belső teret a külsővel. Funkcionális, egyszerre íróasztal és ülőhely. Ez az első bútordarabom, és egy olyan alkotás kiindulópontja, amely különbözik az épületeimtől, tükrözi a filozófiámat, hogy beleolvad a környezetébe” – folytatja az építész.
Ez a legelső bútordarab, amelyet Tavella tervezett, és amely egy új, az épületeitől független alkotói út kezdetét jelzi. Ugyanakkor még mindig megragadja a környezetbe való beolvadás lényegét, miközben a szépséget és a helyszínnel való harmóniát öleli magához.
„Egyedi és természetes központi művet terveztem és építettem, kényszer nélkül, egy művet a meglévő műveken belül. Mű, egy tér a térben, egy kapcsolat a házigazda és a vendég között. A küszöb átlépése egy álom felé. Korzika lenyomata lüktet itt, a természet csendjében és nagyszerűségében. Ebben a képzeletbeli világban dolgoztam, egy topográfiai, földrajzi térképet szolgáltatva, egy referenciahely fészkében, egy kanyargós, megbabonázó sziget megafonjában”.