Mindig szuper érzés, ha olyan interjúalanyokkal tudok beszélgetni, akiknek minden egyes gesztusában felfedezhető egy adott terület iránti rajongás. Ugyanis ez a lendület akarva-akaratlanul magával ragadja az embert – legyen bármennyire is külső szemlélője a témának. Suri Imre szintén egy ilyen magával ragadó személyiség, akinek a zene, a zeneipar iránti szeretete átívelt a dübörgő klubélet feelingjén. Tizennégy éve új etűdbe kezdett: harmadmagával megpályázták, majd megalapították Budapest és környékének illusztris rádióját, a Jazzyt.
zenéhez. Imi elmondása szerint a zene iránti szeretet nem elsősorban családi örökség. Bár otthon sokszor szólt dzsessz, őt inkább időszaki zenei fellángolásai állították szélirányba, és sodorták műfajról műfajra. Gyakorlatilag minden zenei stílus gellert vett rajta, így aztán a szó átvitt és valós értelmében is zenei mindenevő volt, amíg el nem érkezett a dzsesszig. Nagyon hamar tudatosult benne, hogy neki zenével kell foglalkoznia, már hétévesen állította, hogy egyszer ő fog a rádióból beszélni. A lendület először a diszkózás felé viszi, 1987-től főállású lemezlovas. A kilencvenes évek elején megcsinálja a DJ Service vállalkozást, ami a honi DJ-ék lemezellátásra szakosodik. 1994-ben el nem múló szerelembe esik a rádiózással. Ma már ízig-vérig rádiósnak vallja magát annak összes esszenciájával együtt, ami kitér a legapróbb részletekre is – mert hiszi, hogy ezt csak ilyen fanatizmussal lehet csinálni.
Barna András (B. A.): A történeti teljesség kedvéért kezdjük a kezdetek kezdetével. Hogy emlékszel vissza a rádió indulására, és miért pont a dzsessz lett az irány annak idején?
Suri Imre (S. I.): 2006 májusában írtak ki megpályázható frekvenciákat, hármat is, ha jól emlékszem. Ez, mondhatni, egy olyan történelmi helyzet volt, amikor úgy éreztük, hogy nekünk is van reményünk és esélyünk arra, hogy – politikai vagy multiháttér nélkül – „egyszerű civilként” labdába rúgjunk. Végül ez sikerült is, igaz, a legkisebb frekvencia lett a miénk.
Hogy miért pont dzsessz, az mindenképpen megér egy hosszabb kifejtést. Ennek origója visszanyúlik a juventusos időszakomra, ahol 1994–2006 között dolgoztam. Itt a tulajdonosok amerikaiak voltak, akik már hatvan éve benne voltak a kereskedelmi rádiózásban, és mint ilyenek túljutottak minden olyan buktatón, vagyis inkább minden olyan gyerekbetegségen, amin egy ilyen rádió áteshet. Nem mondom, hogy egy az egyben konvertálható volt a modelljük, de egyfajta gondolkodásmódot el lehetett sajátítani tőlük.
Amikor beadtuk a pályázatunkat, akkor előtte „lekutattuk” a piacot. Abban az időszakban négy irányban indulhattunk el, amiből még nem volt a magyar piacon, ebből az egyik volt a dzsessz, a másik a rock, a harmadik a klasszikus zene, a negyedik pedig egy tematikus sportrádió lehetett volna.
Ezeket elkezdtük egyesével elemezni, aminek eredményeként a rock- és a sportadó ötlete kiesett, elsősorban a hirdetői tábor szűkössége és összetétele miatt. Maradt a dzsessz és a klasszikus zene. Nagyon érdekes analitikai eredményt mutatott számunkra, hogy a két stílus hallgatói tábora igen közel áll egymáshoz. Tulajdonképpen mind a két hallgatóság körét főként diplomások adják, megoszlásukról azt mondhatnám, hogy az egyik felét a gazdasági, a másik felét pedig a szellemi elit teszi ki. Persze ez egy nagyon durva sarkítás.
A döntés végül is némileg emocionális hozzáállás alapján született, hiszen akkor hozzám a dzsessz sokkal közelebb állt már révén annak is, hogy egykor a szüleim is rengeteg ilyen zenét hallgattak.
B. A.: Kutatás ide vagy oda, végül is ez a döntés mennyire volt kockázatos?
S. I.: Nagyon, ugyanis rajtam és a társaimon kívül senki nem hitt ebben. A szakma azt vallotta, hogy csak a középutas zenés rádiók rentábilisak. Ennek érdekes vetülete, hogy egy koncertszervező cég két éven keresztül végzett egy kutatást a közönsége körében, aminek az volt az eredménye, hogy 4-5000 embert érdekel a dzsessz, amire, valljuk be, tényleg nem lehet rádiót indítani. Viszont az is tény, hogy a megkérdezettek mindegyikének erről a műfajról kizárólag a hardcore dzsessz jutott eszébe, mi pedig a populáris irányt akartuk játszani, illetve játsszuk is a mai napig. A műfajhoz tehát egyfajta sztereotípia társult, miközben a dzsessz egy roppant színes műfaj, több mint százéves múlttal. Egykor indult az archaikus dzsesszel, utána jött a dixieland, a swing, később a cool, a hot, a funk jazz és még lehetne sorolni. Ezekből mi megtaláltuk a könnyebben befogadhatókat, amelyek populárisak és népszerűek.
B. A.: Ez a konklúzió számotokra, a közönség és a piac számára is elegendő érv volt?
S. I.: A kutatások egyértelműen igazolják, hogy mire vágynak az emberek: változatosságra. Ennek az eredményeként nem véletlen, hogy manapság szinte minden rádiónak a szlogenjében ott van a „változatosan” szó.
2007-ben, amikor elindult a rádió, felmértük az egész piacot. Annak idején volt egy olyan cég, amelyik monitorozta a rádiókat. Le lehetett kérni, hogy melyik adó milyen zenei repertoárt sugároz, illetve milyen reklámok jelennek meg stb. Ebből kiderült például, hogy az egykori Roxy Rádió úgynevezett top 40-es formátumban működik, ami azt jelenti, hogy egy héten 240-260 zeneszám rotálódik. Ez egyébként tipikus amerikai metodika. A versenytársak közül a Juventus kb. 500 számot, míg a Danubius 400-at, a Sláger, ami a legnépszerűbb volt akkor, 680 zenét forgatott. Nálunk a Jazzyn az első nap több mint 800 felvétel volt a szelektorban. A summában az első negyedév első statisztikája azt mutatta, hogy a rádiónk 5-5,5 százalékot lecsípett budapesti relációban a konkurens rádiók hallgatóságából.
Ezt óriási sikerként könyvelhettük el, hiszen egyfelől senki nem hitt a Jazzyben, másfelől nem hitt senki abban a formátumban, hogy 800 dallal pálfordulást csinálunk, hiszen nincsenek benne ismétlések. A matek pedig egyszerű, hiszen egy top 40-es típusú rádióban 4-6 óránként ismétlődnek a zenék, míg nálunk 2,5-14 naponta.
A piac pedig úgy reagált, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy a versenytársak, akik a 70-es, 80-as évek zenéit játszották, hirtelen elkezdték leporolni Louis Armstrongot, Frank Sinatrát stb.
B. A.: Korábban inkább alkalmi, ma stabil hallgatója vagyok az adónak, és érzetre azt mondanám, hogy ma sokkal emészthetőbb számomra a zenei repertoár, mint mondjuk pár évvel ezelőtt.
S. I.: Érdekes, amit mondasz, miközben némileg meg is kell cáfolnom. A kezdetek óta úgymond hat tematikus fiókból állítjuk össze a zenéket. Az egyik a kortárs dzsessz vagy smooth jazz, a másik a soul, a funk, a harmadik a lounge, a negyedik a swing, az ötödik az elektrodzsessz, és nem utolsósorban a van egy magyar fiókunk, ami egy egészen különleges része a zenei kínálatunknak. A szerkesztési elveink mindig ugyanazok voltak és maradtak, de a recepten mindig finomítunk. Egyébként nemcsak az idő múlik, hanem a zenei ízlés is változik. A magam példáján is látom, hogy azokat a számokat, amiket öt évvel ezelőtt nem tudtam megemészteni, ma minden további nélkül keresztülmennek rajtam.
Amikor a rádió zenei stratégiáját terveztük, mi az amerikai smooth dzsessz és az európai dzsesszrádiók tematikáját vettük alapul. Míg az újvilági muzsikák elég konzekvens zenei kínálat mentén haladnak, addig az Európában a dzsesszrádiók sokkal sokszínűbbek. Ennek ellenére többen liftzeneként aposztrofálták. Ma éppen ezért mi is merészebben nyúlunk bele a szerkesztésbe, aminek a megfrissülés mellett további jótékony hatása, hogy fiatalodik a hallgatói célcsoport is.
B. A.: Hogyan alakul ma a piac?
S. I.: Ma kétféle rádióról beszélhetünk: a talk-news-ról és zenés rádiókról. Ez utóbbiak felosztották maguk között a piacot. Az egyik játssza a 60-as, 70-es, 80-as, a másik a 90-es és 2000-es évek, a harmadik pedig napjaink legnagyobb slágereit, illetve ott van még a Sláger FM a 90-es, 2000-es évek és napjaink zenéit sugározza, ami egy picit nagyobb merítés. Ezek jelentik ma a releváns konkurenciát, amivel szemben mi hoztunk két szegmentált adót, a Jazzyt a dzsesszzenével, és a Klasszikot, ami populáris klasszikus zenével operál.
B. A.: Egyébként miért kellett egy Klasszik Rádió?
S. I.: Ezt a kérdést sokan felteszik. Azért kellett, mert van ugyan egy közszolgálati, klasszikus zenét játszó adó, de nekik vannak kötelező köreik. Például nekik mondjuk kötelező portugál madrigálokat is adniuk, szemben velünk, akik a legnépszerűbb klasszikus műveket játsszuk. Nálunk, akár a Jazzyt, akár a Klasszikot nézem, minimum 2000 zeneszám forog hetente.
B. A.: Egyébként mennyi zenével operáltok?
S. I.: Most a Jazzy van fejemben, ahol 5400-5500 dal van szelektorban, ebből 2400-2500 váltakozik.
B. A.: 2020-ban a 2007-es 5 százalékhoz képest hogy áll a piaci részesedésetek?
S. I.: 3,5-5,5 százalékon állunk, de ehhez hozzáteszem gyorsan, hogy a mérési metodika is változott. A korábbi mobilos és internetes mérések után visszatértek a hagyományos naplózós verzióhoz, ami szerintem elavult módszer, és véleményem szerint alul reprezentálja a diplomásokat és a döntéshozókat a végeredményben. A digitális korban már nem lehet mérési alternatíva egy papíralapon készített ikszelős felmérés.
B. A.: Érjük utol időben magunkat! Extrém helyzet van, a járványidőszak lecsengő, de még valós állapotában beszélgetünk. Rádiós vonalon érezhető volt valamilyen változás? Észlelhetően változtak a rádiózási szokások?
S. I.: A távolabbnál is távolabbról indítok. A kezdet kezdetén lefuttattuk a rádiózási szokásokat, amiből kiderült, hogy a legtöbb ember a munkahelyén, egy másik részük otthon hallgat bennünket, és a legvégén van az autóban hallgatók tábora.
B. A.: Ez, megmondom őszintén, meglep…
S. I.: Nem vagy ezzel egyedül, nagyon sokan gondolkodnak hasonlóképpen. Egyébként a különbségek nem túl relevánsok, a színterek közül a munkahely negyven, harminc-valamennyi volt az otthoni, és minimálissal harminc százalék alatti az autó. Abszolút értékben egyharmaddal lehet számolni a hallgatók megoszlását.
B. A.: Térjünk vissza…
S. I.: Mi, tetszik vagy nem, az amerikai piacot vesszük alapul, mert tőlük mindig lehet tanulni valamit. Ma a rádiózás változáson megy keresztül. Vannak olyan nagy hirdetők, mint például az Unilever vagy a Procter & Gamble, amelyek rengeteg pénz felett diszponálnak, és rendszeresen kutatják, hol érdemes nekik költeniük. Ez a két cég egyébként 20 évig nem volt jelen a rádiós piacon, aztán egyszer csak visszatértek. Ennek az az oka, hogy a közvetítő orgánumok között is átrendeződés történt. Míg a rádiózás az elmúlt tízévben háttérbe került mondjuk a tévével szemben, addig most úgy tűnik, hogy az internettel kiválóan kiegészítik, sőt erősítik egymást, aminek egyik új formátum vagy megnyilvánulási forma, a Podcast újabb lendületet adott. Miért? Azért, mert az úgynevezett „énidő” egyre relevánsabb a mindennapokban, hiszen az embereknek sokkal kevesebb a szabadidejük, emiatt érzékenyebbek, hiszen nem mindegy, hogy ezt a kis időt mire használják fel. Ezért a szűrt tartalmaknak értéke – akár egy magazint, akár egy tematikus rádiót veszünk alapul – felértékelődik, ami soha nem effekítve mennyiségi, sokkal inkább minőségi kérdés. Annak ellenére, hogy a mennyiség sohasem elhanyagolható szempont.
A magam részéről azt érzem, hogy ma ez világszinten tendencia. Jó vagy rossz, de én kb. tizennyolc éve nem nézek tévét. Egyszerűen először csak csökkent, később kikopott az életemből, és a környezetemben is számosan vannak ilyenek.
B. A.: Mi idézte elő ezt a fajta érdektelenséget?
S. I.: Leginkább az, hogy a kereskedelmi tévék nem tudnak kiszolgálni, és ami érdekel, azt megtalálom az interneten.
B. A.: Ez a gondolatmenet mennyire hipotetikus vagy személyre szabott?
S. I.: Amerikában van egy mondás: az újságot olvassák, a tévét nézik, a rádiót szeretik. Ennek van egyfajta ideológiája, de az tény, hogy ma már személyre szabott tartalmakat tudunk csinálni. A summa mindenképpen az, hogy sokkal többen rádióznak a járvány idején, mint „békeidőben”. Rádiós oldalról azt tudom mondani, hogy egyszerre sokkal több időnk lett, és egy sor olyan dolgot meg tudtunk valósítani, amire korábban nem volt idő.
B. A.: Például?
S. I.: Például megcsináltuk a Jazzy tévét. A Millás reggeli nemcsak weboldalunkon van meg hanganyagban, hanem lehet nézni a Jazzy TV-n is. Ez hozzáadott értékként annyit jelent, hogy bizonyos interjúknál például egy mobiltelefon funkcióit is meg tudjuk mutatni képileg. De említhetnék akár egy banki honlapot is, ami ennek a Jazzy TV segítségével szintén illusztrálhatóvá válik.
B. A.: Milyen a kezdeményezés visszacsatolása?
S. I.: Februárban kezdtük, akkor 500 ezer nézett percünk volt, márciusban 1,2 millió, áprilisban pedig elértük a 2 milliót, ami több mint beszédes adat. Ez pedig azt jelenti, hogy hallgatót az eddigieknél jobban ki tudjuk szolgálni.
B. A.: Mivel akarjátok überelni az eredményeket, milyen lesz a jövő?
S. I.: Egyrészt a digitalizáció óriási teret fog nyerni mindenben, másrészt pedig a szegmentálódás a mainál sokkal erősebb lesz, a verseny pedig még jobban erősödik, és a mi szektorunkban nem hagyhatók ki az online rádiók sem.
B. A.: Lehet közép- vagy hosszú távon konkurencia egy online rádió?
S. I.: Szerintem még rövid távon sem. Vannak ugyan nagyon jó rádiók, de ezek jellemzően csak zenét szolgáltatnak, mi viszont minőségi és szegmentált tartalmakat biztosítunk. Meggyőződésem, hogy pont a korábban említett „énidő”, valamint a hallgatói intellektus miatt a célzott vagy szegmentált tartalmak előtérbe kerülnek, hiszen egyre nagyobb lesz a vágy az igényes gondolatokra.