Némi irodalmi „áthallással” azt is mondhatnám, hogy Fogarasi Demeter bútorai az értelem és érzelem varázslatos mezsgyéjén öltenek testet. E különös aurában tökéletes a szimbiózis az emóció és az extravagancia között, amit a legkülönbözőbb anyagok felhasználása mellett „kelt életre” az alkotó. Talán nem csoda, ha e ki nem mondott filozófia mentén haladva Demeter minden alkotása nemcsak egy-egy tárgy, hanem külön történet is.
Fogarasi Demeterrel a koronavírusjárvány kibontakozásakor beszélgettünk. Ennek okán helyszínünk a virtuális tér, aminek kényszerű mellékhatása némileg aláaknázta beszélgetésünk elvárható közvetlenségét. A helyzet szükségszerű praktikuma miatt jelen esetben a megszokott műtermi impressziók így egy monitornyi nagyságra és a munkásságát bemutató megannyi fotográfiára korlátozódnak. Kár, hogy csak ezzel a maréknyi vizuális élménnyel kell beérnem, hiszen Demeter bútorai a formaviláguk mellett nemegyszer az anyaghasználat rendhagyóságával is felhívják magukra a figyelmet, ezek ötvözete művészi magasságokba emeli tanulmányait.
Talán ezért sem véletlen, hogy diskurzusunk végig egyfajta filozofikus térben lebeg, minden mondatában tetten érhető a fiatal dizájner alkotói lelkesültsége, és többé-kevésbé ars poeticája is megfogalmazódik.
Demeterről jellemzően a munkássága beszél a világhálón, de ahogy általában szoktuk, mi távolabbról indítjuk az ő történetét is.
Barna András (B. A.): Ha valaki a munkásságodra kíváncsi, könnyű a dolga, ha viszont – képletesen szólva – a bútoraid mögé is be akar nézni, akkor elég kevés információt talál rólad. Miként indult a pályafutásod?
Fogarasi Demeter (F. D.): Gyakorlatilag óvodáskoromban kezdődött, mert már akkor is imádtam fúrni-faragni, nyilván az akkori szintemen, de a fa szeretete már ekkor megmutatkozott nálam. Sokszor mondtam is: én asztalos leszek, de persze ez akkoriban nem volt több, mint gyerekes rajongás.
B. A.: Az alkotás iránti vágyat otthonról hoztad?
F. D.: Nem, egyáltalán nem, de édesapám jóleső motiváló, valamint édesanyám kreativitásomat serkentő ereje, mindenképpen hozzájárult a fejlődésemhez, ennek fényében mondhatom, hogy mégis hoztam egyfajta alaktó szellemiséget otthonról. Ennek ellenére a családi kupaktanács arra a konszenzusra jutott, hogy ne csak a művészi irányra koncentráljak, így a gimnázium után a Budapesti Műszaki Egyetemre (BME) jelentkeztem, és itt ipari termék és formatervezői szakon végeztem. Ezután erősítettem rá a művészeti vonalra, és jelentkeztem a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ahol a formatervezésen belül bútortervezői szakon diplomáztam. Ennek pozitív hozadékaként kerültem ki Dániába a Royal Danish Academyre egy fél évre, ahol szintén bútortervezést tanultam. Itt született meg tulajdonképpen a PinSofa projektem is.
B. A.: A bútorok iránti vonzódás ered valahonnan? Miért emellett tetted le a voksodat?
F. D.: Egyfelől visszaköszön a fa iránti szeretetem, másfelől a bútor az egy olyan termék, ami jól átlátható, nem bonyolult, mégis kihívásokkal teli. Egyébként már a BME-n is foglalkoztam bútortervezéssel, a diplomamunkám is egy kültéri bútor volt, de az még egy más magasságot képviselt.
B. A.: Dánia „kitaposott” neked egyfajta utat?
F. D.: Dánia a bútorgyártás és tervezés bölcsője, kár lenne elvitatni a küldetése jelentőségét és a pályámra gyakorolt hatását. Egyébként a szakmai pályafutásom kronológiája már az egyetemi éveim alatt elindult. Elkezdtem egy dizájnstúdióban dolgozni, és a diploma megszerzése után itt folytattam. Kis cég voltunk, és noha a társam, kollégám is bútortervezéssel foglalkozott, a profilunk igen szerteágazó volt: kiállítástervezéssel, honlap- és csomagolástervezéssel foglalkoztunk többek között, és volt egy saját termékünk is, amit nemzetközi szinten értékesítettünk.
A bútortervezés mindezek mellett volt az életem része, jellemzően művészeti koncepciós, illetve portfólióépítő jelleggel. Több Moholy-ösztöndíj is segített az alkotásaim létrehozásában, például egy korábbi alkotásom, a Cross Chair, és a legújabb projektem, a Breeze Chair szintén ennek segítségével jött létre.
B. A.: Bizonyos munkáid esetében a formai extravagancia mellett az anyaghasználat kunsztjai is megmutatkoznak. Számodra fontos, hogy ne csak klasszikus anyagok kombójában gondolkozz?
F. D.: A Poetic Furniture a 2015-ös diplomamunkám, amiben a tér, idő és az anyag szimbiózisa jelenik meg, és ennek egy „csendesített változata” tulajdonképpen a már korábban említett és a legfrissebb projektem, a Breeze Chair.
A Poetic egy úgynevezett biokompozit anyagból készült, összetételét egy lebomló műanyag és természetes szövet kombinációja adja. Ennél a munkámnál valóban az anyag volt a fő motívum. A szék végső dizájnját és tartását egy speciális technológia segítségével alakítottam ki. E kettős lehetőség adta tulajdonképpen a koncepció alapját, aminek a célja az volt, hogy mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel ez az anyag és technológia bír, művészeti oldalról is demonstráljam.
Egyébként a többi projektem esetében nem ennyire kihívó az anyagválasztási vonal, sokkal inkább egy nagyon erős vizuális élmény elérésére törekszem. Nagyon szeretek a bútorokra különleges tárgyakként tekinteni, úgy, mintha ékszerek lennének, vagy olyan dolgok, amiket akár meg is lehetne személyesíteni.
B. A.: Ennek fényében lehet azt mondani, hogy a tervezői munkásságod arc poeticája a bútorművészet vagy bútorszobrászat?
F. D.: A bútorművészettel jobban egyetértenék. Olyan koncepciókat szeretek tervezni, amelyek egy nagyon homályos határvonalon táncolnak a műalkotás és a funkcionalitás között. Erre az egyik legjobb példa az előbb kifejtett Poetic Furnture: Frozen Textile projektem, ami a maga lebegő szövetével már-már műalkotás, szobor, de természetesen funkcionális is. Sokkal racionálisabb alkotásom a PinSofa, mégis, amíg rá nem ülnek, nehezen hiszik el, hogy ez egy kényelmes ülőbútor.
B. A.: Mi inspirál, miből merítesz?
F. D.: A PinSofa esetében például egy tűpárna, amit szinte magyarázni sem kell, hiszen aki látja, annak is minden bizonnyal ez jut róla eszébe. A Cross Chairnél a PinSofát gondoltam tovább módszertanilag. Olyan anyagokat, megoldásokat, tárgyakat kerestem a hétköznapi életből, amelyekkel makettezni lehetett – ez a módszer rendkívül inspiráló, és nem utolsósorban serkenti a kreativitást. Rengeteg új ötletem született, és rengeteg új megoldással kísérleteztem, a gemkapocstól kezdve a pingponglabdáig. A Cross Chair esetében például csempekereszteket használtam a modellezésnél. Ezt követően az jelentette a kihívást, hogy ezt bútor-szerkezettanilag miként tudom úgy életre hívni, hogy mindenféle használati szempontból is megfeleljen.
B. A.: Az általad megálmodott koncepciók esetében mi a fontos: a tárgyaid által közvetített üzenet, vagy a használati érték? Lehet egyáltalán éles kontúrral szétválasztani ezt a két dolgot?
F. D.: Ez egy nehéz kérdés. Úgy vélem, hogy bizonyos fokig biztosan sérül a bútor funkcionalitása, ugyanakkor a használati értékét mindenképpen determinálja, hogy milyen terekben helyezzük el. A PinSofa nem egy tévénézős kanapé, de például egy funkcionális térben tökéletesen megállja a helyét, és hozzáadott értékként további emocionális szerepet is kap, ami adott esetben alakítja, befolyásolja a helyiség hangulatát. Az úgynevezett emotional design egy nagyon fontos motívum nálam, ahol nemcsak a használhatóság számít, hanem a látvány is, ami odavonzza a szemet, és adott esetben a szó jó értelmében meghökkentő.
A Breeze Chair, esetében ez a két irány tökéletesen harmonizál, egyenlő hangsúlyt kap a használati és az emocionális funkció. Teljes értékű szék, amelyben az anyaghasználat és annak íve adja meg a termék egyedi megjelenését.
B. A.: A bútortervezés mellett mivel foglalkozol még?
F. D.: A változás időszakát élem. Az utóbbi időben a bútorok mellett elég erőteljesen foglalkozom UX designnal, digitális termékek tervezésével, illetve mobilapplikációk, honlapok készítésével. Ezek nyilván erősen köthetők a grafikához is, de én elsősorban a logikai struktúrák felépítését élvezem benne a legjobban.
B. A.: Ha már a grafikát említetted, akkor adódik a kérdés: más művészeti ágban nem próbáltad ki magad, mondjuk a belsőépítészetbe nem kóstoltál bele?
F. D.: Leginkább a belsőépítészetben voltak kitekintéseim, de nem éreztem komfortosan magam benne, így a dolog konklúziója az lett, hogy számomra pont elég, hogyha egy térbe bútorokat tervezhetek. Sokkal nagyobb potenciát látok a UX designban, és azt érzem, hogy itt a kereslet is nagyobb. Röviden azt mondhatnám, hogy egyfajta „hibrid tervezőnek” vallom magamat. Míg a digitális vonal a racionálisabb, mérnöki oldalt képviseli az életemben, addig a bútortervezés a művészi vénámat jellemzi. Úgy vélem, hogy ez így teszi teljessé az életemet.
B. A.: Te hogyan látod belülről ezt a szakmát?
F. D.: Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy ez egy nehéz kenyér. Iszonyú kemény munkába és sok energiába kerül, hogy érvényesüljön az ember. Éppen ezért én megpróbálom középen kezelni ezt a dolgot, és több dologra is koncentrálok. A bútortervezés továbbra is jelentős részét képezi az életemnek, de elsősorban portfólióépítés szintjén. Ma úgy látom és azt tervezem, hogy évi egy új projektet viszek végig, így van lehetőség más területekbe is energiákat fektetni.
B. A.: Jól érzem, hogy amit most felvázoltál, az egy középtávú jövőkép?
F.D.: Igen, és egyelőre nem is tekintenék távolabb. Ma számomra a bútortervezés egy öncélú dolog, az önmegvalósítás egy bizonyos foka, melynek minden apró gyümölcse, öröme jó érzéssel tölt el. Ha egyszer eljutnék oda, hogy egy nagyon nagy térbe az összes bútoromat be tudnám tenni, el tudnám helyezni, már az egy nagyszerű dolog lenne, és elégedett lennék. Ha erre később egy üzlet is tudna épülni, vagy ehhez egy gyártó partner is társulna, akkor az egy plusz boldogságot jelentene. Talán elsőre furcsán hangzik, de egyelőre nem küzdök foggal-körömmel azért, hogy egy koncepcióm üzleti oldalról is feltétlenül siker legyen. De nem ellent mondva önmagamnak azért büszkeséggel tölt el, hogy a PinSofából New Yorkban is van már egy értékesített darab.