Írta: Barna András Képek: Cinthya Dictator
Gombos Cintia fotóművész, modell, akinek az országos ismertségét a kereskedelmi televíziók hozták meg. A népszerűségért cserébe viszont a média enyhén szólva be is skatulyázta – vagy ahogy Cintia mondja – ráégette a bulvárt. Talán ennek és formabontó, megosztó stílusának is köszönhető, hogy hamar pálcát törnek felette a kívülállók. Lévén, hogy ismeretlen ismerősként találkozunk, egy gondolat erejéig engem is befolyásol a tömeg véleményformáló hatása. De aztán – egy bibliai megjegyzéssel élve – ne ítélj, hogy ne ítéltess-alapon elengedem mások bizonyosságait és követem a szentírási intelmet. Jól teszem!
Cinthyával egy Andrássy úti kávézóban találkozunk. Az egykori Pallavicini palota termei ma leginkább közösségi térként funkcionálnak tudom meg a ház újkori leírásából. A neoreneszánsz stílusú épület földszintjén kialakított étterem egy-két ponton ugyan eret vág Petschacher Gusztáv eredeti tervein, de az enteriőrje kifejezetten kellemes oázist jelent a januári télben.
Szinte percre pontosan egyszerre érkezünk, majd a vendéglátóhely könyvtár szobává alakított részében találjuk meg az ideális helyet a beszélgetéshez. Interjú partnerem közvetlen, csinos és konszolidált, megjelenése köszönőviszonyban sincs a róla berögzült képpel. Ha csuklóján nem csúszna fel a póló ujja talán még azt is gondolnám, hogy egyetlen tetoválása sincsen. Miközben elvagyok a kis dilemmáimmal azon kapom magam, hogy átugrottuk a kötelező köröket és már rég mindenről „is” beszélgetünk.
Azt elhatároztam, hogy a beszélgetésünkben szeretném kerülni a bulvárt, miközben tény, hogy ezen a területen található meg rólad a legtöbb információ. Ennek okán nem tudok mentesülni, de igyekszem, mert én egy másik arcodat szeretném megismerni.
Tisztában vagyok a helyzettel, ezért mostanság nagyon tudatos módon kezelem a szerepléseimet, aminek köszönhetően ma már nagyon megnézem, hogy például milyen televíziós megjelenéseket vállalok el. Ebből az egészből csak az nem ismert sokak számára, hogy amikor először képernyőre kerültem, alig voltam húsz éves, nagyjából akkor, amikor a celeb kifejezés bekerült a közbeszédbe. Ugyanakkor nekem húsz évesen senki nem magyarázta el, hogy mi az a médiahatás és azt sem, hogy ez a későbbiekben milyen befolyással lehet majd az életemre. Itt jegyzem meg, hogy ma – bő tíz év elteltével – már ott tart a világ, hogy tizennégy-tizenöt évesek tátognak a Tik-Tokon és olykor elképesztő tartalmakat tesznek fel – csak egyetlen dolgot felejtenek el: az internet nem felejt. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon ezek a tinédzserek tisztában vannak-e ezzel vagy van-e olyan valaki, aki elmondja, hogy ezeken a felületeken vagy adott esetben a médiában olyan stigmákat szerezhetnek, amiktől később igen nehéz megszabadulni. Sajnos egyáltalán nem véletlen az, hogy rólam a bulvár tartalmak jelennek meg először.
Amire idáig elérünk a történetedben, már volt egy élteted, amiről nagyjából ismert, hogy nem volt könnyű, hiszen erős diszlexiával és figyelemzavarral is küzdöttél. Az állapot mennyire volt traumatikus a gyermekéveidben, nagyon megviselt?
Nálam ennek nagyon erős tünetei voltak. Mivel oxigénhiányosan születtem, azt gondolták, hogy a nulla koncentrációs képesség, a figyelemzavar és a hiperaktivitás ennek a következménye. Az iskolában ez sok tantárgyban visszavetett, például és legfőképp az olvasásban, amit jóval később tudtam csak megtanulni, mint a kortársaim. Ennek következményeként minden kanosszát végigjártunk a szüleimmel és sok esetben különtanárom is volt. Az általános iskolámban nagyon nehezen és rosszul kezeltek az akkori pedagógusok. Számos megaláztatás ért és emiatt abban a tudatban éltem, hogy fogyatékos vagyok. Iszonyú sokat vizsgáltak, félévente IQ teszteket kellett kitöltenem, mert a valódi okát igazából nem találták a betegségemnek. Ugyanis az sehogy sem fért bele az összképbe, hogy amikor nagy nehezen sikerült elolvasnom az első mesekönyvet, utána én is elkezdek mesét írni. A tudásszomj az akkori kórisme szerint nem fért össze a diagnózisommal. Ezzel elindult egy másfajta folyamat is az életemben, aminek hatásaként nem sokkal később előadásokat tartottam az osztálytársaimnak Rimbaudról, Che Guevaráról. De foglalkoztam vallással, politikával, a kommunizmussal, szóval a koromhoz képest teljesen abszurd dolgokat kezdtem el csinálni, miközben már otthon festegettem is.
Ezek szerint akarva akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul a művészetek, vagy ezek az említett performance-ok jelentettek számodra egyfajta kiutat?
Minden a rajzolással kezdődött és mellette elkezdtem mindenféle szakkörökre járni a virágkötészettől a szobrászaton át még zenei szakkörre is, amihez – mint gyorsan kiderült – egyáltalán nem volt érzékem. A tanulási nehézségeimben a szakköri dolgok jelentették a sikerélményt.
Később – talán tizenkét éves lehettem – teljesen véletlenül láttam egy Marilyn Manson videóklipet. Érdekes, hogy ebben a klipben nem is a zenére figyeltem fel akkor, hanem a szimbolikákra, a kódokra és a megosztó, éles kontrasztokra. Olyannyira megfogott és foglalkoztatott ez a dolog, hogy elkezdtem utána olvasni és megtudni, hogy ez az attitűd miből táplálkozik. Ebből kiderült, hogy Marilyn Manson Nietzschét olvas és azt is, hogy milyen filozófusok hatottak rá. A megismert tények rám is hatással voltak, ezért tizenkét évesen elolvastam az első Nietzsche könyvet, ami óriási meglepetés volt a tanáraim számára is az állapotomat tekintve.
A te problematikáid mellett egy ilyen könyvet, ezeket a témákat meg tudtad érteni?
Teljes mértékig megértettem mindent. Érdekes, hogy míg az egyenletek megoldása vagy a nyelvtan értelmezése óriási problémákat jelentett, az olyan dolgok megértése, amikre így rá tudtam koncentrálni, nem okozott problémát. Tudom, hogy ez egy kicsit autisztikus jellegű.
Az általános iskola után könnyebb lett az életed?
A tanáraim enyhén szólva sem javasolták, hogy az én helyzetemben a gimnáziumban tanuljak tovább, aminek majdnem áldozatává is váltam, mert a szüleim kis híján fodrásznak adtak. Szerencsére meggondolták magukat, ezért –bízva a tehetségemben és engedve mások véleményének is – egy művészeti gimnáziumba jelentkeztem, ahova fel is vettek, majd utána a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) is.
A gimnázium más világ volt?
Mivel művészeti gimi volt, teljesen más világ volt. Itt már lehetett alkotó táborokra nevezni, ahol az ember kipróbálhatta magát. Volt olyan tábor, ahova például színdarabot írtam, amit aztán audió-vizuális módon valósítottam meg és sorolhatnám a lehetőségeket. Itt már nagyon nagy sikereim voltak.
A szüleid, hogy élték meg ezt a helyzeted, ezt az állapotot?
Anyukám igazi anyatigrisként kísért végig, minden fronton kiállt értem és emellett hihetetlen türelmes volt, igazi bizalmasom, akivel mindent megbeszéltem, ha jó, ha rossz hír volt. Ez az őszinteség egyébként alapvető megállapodás volt kettőnk között. Számomra ez annyira inspiráló volt, hogy én emiatt nem vettem félváról semmit. Egészen az érettségiig egyetlen felmentésemet sem vettem igénybe, és következetesen jártam matematika és német különtanárhoz. Nem akartam, hogy megkülönböztetett legyek, mert azért bevallható, hogy emögött volt bennem egyfajta szégyenérzet is. Ennek mostanában azért is adok nagyobb hangot, mert tudom, hogy milyen érzés egy hasonló helyzetben lévő tinédzsernek az, ha felolvasáskor mondjuk „beég” az osztálytársai előtt. Egyébként az olvasásra ma már vannak jó praktikák, én is használok ilyen módszereket. Mostanság már sokkal jobban kezelik ezeket a problémákat, jobb iskolák vannak és magáról az ADHD (attention deficit or/and hyperactivity disorder: figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar) sokkal többet tudnak, mint tízen évvel ezelőtt.
Édesapád?
Ő rosszabbul viselte a helyzetet, mert azt szerette volna – mint általában minden szülő -, hogy többre vigyem, pontosabban könnyebb életem legyen, mint neki. Egy ideig tehát kudarcként élte meg az én általános iskolai éveimet, de az, hogy később felvettek a MOME-ra, majd elvégeztem, azóta óriási büszkeség tölti el. Nem feltétlenül csak a diploma miatt, hanem azért is, mert látja, hogy a saját lábamra tudtam állni és akár a jég hátán is megélek.
A MOME-n milyen szakra mentél?
A MOME-n fotográfus szakon végeztem, majd később media designer-i diplomát is megszereztem, ahol image művészet és látványtervezés volt a két fő szakirányom. Azonban a történeti hűség kedvéért egy kicsit vissza kell ugranom itt az időben. A Marylin Manson-hatással nagyjából egyidőben volt egy MySpace nevű közösségi oldal, ahol rengeteg szubkultúra-csoport volt jelen az Emo-soktól kezdve a képzőművészeteken át a különböző zenei csoportokig. Ide regisztráltam és kezdtem el fotózni, képeket felrakni. Az itteni regisztráció szükségszerűsége miatt választottam – némileg a mansoni vonalra hajazva – a Dictator nevet, ami aztán az évek során jól rám is égett. Ez inkább „találom név” volt, mint átgondolt, mert ha jól belegondolok talán tizenhárom éves lehettem akkor. A feltöltött képeimnek olyan sikere volt, hogy rövid idő alatt óriási követőtáborom lett. Erre mondja a barátom, hogy én az influencerek előtt lettem influencer. (nevet)
Milyen képeket készítettél?
Mindig kitaláltam témákat. Például ilyen volt a női emancipáció, a vallás is, vagy az olyan téma, amikor az AIDS terjedésére hívtam fel a figyelmet. Ezt egy csomó kék nyalókával illusztráltam, amik összefogtak mindent, ezzel jelezve a terjedését. Szóval mindegyikhez kitaláltam egy kreatívot, szimbolikát és így fotóztam meg. Szóval kis túlzással azt is mondhatom, hogy a MySpace csinált belőlem fotóst és mutatott utat később a MOME-n is.
Hogy pattantak ki belőled ilyen témák?
Ekkor már jól olvastam és nagyon sokat, aminek köszönhetően kinyílt számomra a világ és ennek okán rengeteg dolog hatással lett/volt rám. Talán ma már közhelyes, de én akkor a MySpace időszakában tizennégy éves voltam. Egyébként néhány évvel később talán pont az AIDS-es képem után figyelt fel rám az RTL Klub is, aminek köszönhetően készültek velem riportok, majd egy casting során bekerültem az X-Faktor reklámjába is, aminek hatására egy egészen más dimenzióba került az életem és nem elhanyagolható momentumként az egzisztenciám is.
Meginogtál a művészet és a hirtelen jött ismertség között?
Azon sokszor elgondolkoztam már a kezdetek kezdetén is, hogy a képzőművészetből mennyire lehet majd megélni, és azt hiszem ezzel nagyjából tisztában is voltam. Úgyhogy azt tudtam, hogy több lábon kell majd állnom az életben. Időközben jöttek a tévés megkeresések, amik egyfajta alternatívát kínáltak erre a dilemmára. És nem tagadom, hogy a népszerűségemre, az ismertségemre óriási hatással volt, mondhatni elképesztő időszak volt, de ehhez hozzá kell tennem azt is, hogy ebben az időben a tartalomfogyasztás sokkal inkább televízióközpontú volt, mint manapság.
Visszatérve: ott vágtuk el a szálat, hogy MOME.
Fantasztikus hely volt, imádtam és nagyon jó tanáraim voltak, akik az én kicsit gyermeki, didaktikus stílusomat jól kezelték. Anélkül tették ezt, hogy meg akartak volna változtatni, ennek a meglátásuknak köszönhetően inkább a saját utamon kezdtek terelgetni. Megtanítottak egy olyan tervezési folyamatra, amiből aztán a későbbi önmagam kifejlődött. A legjobb éveim közé tartozik ez az időszak, mert nemcsak megértve, hanem megbecsülve is éreztem magam. Az eredmények és sikerek is jöttek, voltak kiállításaim, például a Ludwig múzeumban, illetve külföldön is.
Milyen fogadtatása volt ezeknek?
Nagyon jó, de persze ez a vonal – érthető vagy nem érthető módon – a bulvárt nem érdekelte.
Mit éltél meg a legnagyobb sikerednek?
Azt hiszem, nem tudnék csak egy dolgot kiemelni. Az egyik bizonyosan az volt, amikor felvettek az egyetemre, ahova hétszáz emberből nyolcunkat vettek fel ebbe a csoportba. Ez hatalmas dolog volt és olyan inspiráció, aminek köszönhetően iszonyúan hajtottam ezekben az években úgy, hogy végig ösztöndíjas voltam. Ez volt számomra az első nagy, elkönyvelt siker, később pedig a kiállításaim, ahova pályázatok útján kerültem be. Az egyik legemlékezetesebb az említett Ludwig Múzeumban volt, ahol a képeim fölött volt tőlem egy idézet: „Itt tartok” és alatta a nevem – amikor megláttam, az nagyon megható pillanat volt. A másik ilyen a 2018-ban a BMC-ben (Budapest Music Club) megrendezett kiállítás volt, ahol a Heroes & Stories témát dolgoztam fel. Napjaink hős karaktereit fogalmaztam meg, azokat, akik hatással lesznek majd a társadalmunkra, a világra. A képeket maszkmester segítségével készítettem és váltam önmagam alanyává Elon Musk, Kim Kardashian, Jézus Krisztus, Sophia a robot és a Menekült nő képében.
A vallás több helyen előkerült már, az utóbbi válaszodban is ott van Jézus. Hívő vagy?
A családi hátteremet tekintve nem, de egészen kicsi korom óta a hit része az életemnek, ami nem tudom, hogy miből fakad. Az tény, hogy az első könyv, amit kértem a szüleimtől az a Képes Biblia volt. Ne, kérdezd, hogy miért pont ez, nem tudom.
Az elmúlás ténye miatt foglalkoztat ez a dolog?
Gyerekkorom óta foglalkoztat a halál gondolata, ezt jól látod. Szerintem amikor az ember gyerekként rájön arra, hogy halandó, az egyfajta „felébredett állapottá” válik a tudatunkban. Az életemben több olyan időszak volt, amikor közel kerültem ehhez a kérdéshez. Nem is a saját halálom, ami igazán megérintett, mert azt „csak úgy elraktároztam”, hogy ennek egyszer vége lesz. Inkább a szeretteim elvesztésének gondolata rettentett meg, és ez a képzet egy idő után már nálam is túljutott egy elfogadható ponton. Szóval túl sokszor erre gondolni egyáltalán nem jó dolog.
Az elmúlás után nézzünk a jövő felé: merre halad most az életed?
A fotózás az életemnek mindig a legfontosabb része lesz, mert az önkifejezésemnek ez az első számú eszköze. Ennek ellenére volt időszak, amikor tüntettem ellene, de amikor elengedtem a kezét és átnyergeltem más területekre, mindig visszahúztam ide, mert ebben érzem otthon magam. Jól érzem a fényeket, megvan hozzá az a szépérzékem és minden olyan, ami ehhez az alkotáshoz szükséges.
Az elismerés, illetve a kritika kétfelől jöhet, a közönség és a szakma felől. Milyen véleményeket kaptál?
Azt kell mondjam, hogy mindig jó szakmai véleményeket kaptam, ugyanakkor a médiás jelenlétem olyan hangos volt, hogy néha ezek elnyomták a bizonyosságokat. Valószínűleg, ha másképp alakul az életem és nem lett volna ez az egész tévés dolog, akkor jobb képzőművész lehettem volna, vagy lennék, de legalábbis szorgosabb. Egyébként ennek az úgynevezett kétlaki életnek – médiajelenlétnek és a művészetnek – van egy tanulsága, mégpedig a visszajelzés-függőség. Amikor például kitettem egy képemet a közösségi felületemre, amiben rengeteg munka volt és fontos volt nekem, arra senki nem nyomott lájkot, ugyanakkor egy hülye szelfi felrobbantja az internetet – az azért elgondolkoztató. Ma már nem görcsölök ilyeneken, ugyanis tudom, hogy van olyan portfólióm, ami igazolja, hogy szinte bármit meg tudok csinálni, ami fontos nekem és kitalálok magamnak , és ezt nem lájkokban kell mérni.
Miből élsz?
Influncer vagyok, az Instagramon van egy kilencvenezres követőtáborom és rengeteg jó és neves üzleti partnerem. Hitelesnek tartom magam, mert én minden egyes posztomat úgy csinálom meg, mintha egy minikampány lenne. Ez nem csak a megrendelőnek jó, de így én is ki tudom élni a bennem ragadt kreativitást. Egyébként számolok azzal, hogy ez bármikor bedőlhet, hiszen már megjelentek más közösség ifelületek, lásd Tik-Tok, amik más életkorú közönséget szólítanak meg, ott én már a koromnál fogva sem lehetek releváns – vagy előbb-utóbb nem leszek az. Szóval ennek a területnek is megvan minden szempontból a maga evolúciója. Az elmúlt öt évben nagyon sokat változtam, inkább befelé, mint kifelé élő ember lettem. A családdal és a barátokkal eltöltött idő a legfontosabbak számomra.
Ugyanakkor a fejemben van számos távoli elképzelés és terv, aminek részeként szívesen mentorálnék fiatal tehetségeket. Most éppen egy ötvös iskolába járok, miközben tanulok videót „fényelni”, ami már az állóképek esetében is az egyik kedvenc metódusom volt. A barátom zenész, akivel sokszor nevetünk azon, hogy szinte egy alkotóműhely az életünk, de ez egy nagyon kellemes állapot.
Ha már alkotás szóba került, az utódlásról szoktatok beszélgetni a pároddal?
A kérdésben odáig már eljutottunk, hogy elképzeltük azt, hogy már van gyerekünk, aki viszont visszanézve ránk azt gondolja: úristen ezek a szüleim? (nevet)