Írta: Barna András Képek: Dictator Cinthya
Schanko Krisztina közel két évtizede foglalkozik interior design-nal. A Retroom galéria tulajdonosának már gyerekkorában megmutatkozik a művészetek iránti fogékonysága, mégis jó nagy vargabetűt ír le, mire elérkezik ehhez a hivatáshoz. Az olasz designerek és a vintage nagy hatással vannak rá, de nem csak a kor, hanem a korszak szerelmese is, ami az életútjának bemutatása mellett jól tetten érhető lesz a mostani beszélgetésben.
Az antikvitások „sugárútján”, a Falk Miksa utcában található a Retroom galéria. Tulajdonosa szerint „aki itt nem talál rá arra, amit keres, az sehol máshol nem fogja megtalálni a városban”. A Retroom kicsit kilóg az utcában régiségeket áruló üzletek közül, mert a stílusa eltér a többitől, jól behatárolható és színes – mondja Krisztina.
Noha az eladótér szűkös, mégsem sem érzi magát az ember káoszban, ugyanis minden egyes szeglete egyedi atmoszférát sugároz. A sarkok önálló enteriőrrel bírnak és bár a bútorok cserélődnek, vendéglátóm a többségével jól érezhető szimbiózisban van, hiszen alig van köztük olyan, amelyikhez ne fűződne valamilyen történet vagy anekdota, aminek okán Krisztinával könnyen egy speciális múltidézés részeseivé válunk. Egy rövid beszélgetés erejéig én is részt vettem egy ilyen időutazáson, ahol viszont nem csak bútorok és a lakberendezés művészete került a fókuszba, hanem ő is.
Barna András (B.A.).: Lassan húsz éve foglalkozol interior design-nal. Aki egy ilyen pálya felé mozdul el, az nemcsak fogékony a művészetekre, hanem valamilyen tehetséggel is bír, arról nem beszélve, hogy egészen biztosan vannak külső inspirációi is. Neked voltak?
Schanko Krisztina (S.K.): A családi közeg egészen biztosan meghatározó volt, bár két ellentétes vonalról beszélünk, hiszen édesapám gépészmérnök volt, aki reál beállítottsága ellenére gyönyörűen írt és rajzolt. Édesanyám fotóművész volt, akinek saját műterme és kiállításai voltak. Tehetségének köszönhetően fantasztikus térlátással és szépérzékkel bírt, így talán mondanom sem kell, hogy az otthonunk enteriőrjét is ő alakította ki. Sokszor járt aukciókra és vásárolt lakberendezési tárgyakat, ahova én is sokszor elkísértem. Tehát egyfajta látens indíttatás már gyerekkoromban is ott volt.
B.A.: Ezek után akár kézenfekvő is lehetett volna, hogy te is ezt az irányt válaszd.
S.K.: Alapvetően két dolog érdekelt nagyon. Az egyik a rajzolás, a másik pedig a színészet, mert valahol egy exhibicionista alkat vagyok. Tulajdonképpen diákéveim alatt mind a két területtel foglalkoztam, nagyon sokat rajzoltam és rengeteg színpadi dologban is benne voltam. Összességében mind a két dolog az önkifejezés egy-egy módja, ami jól jellemez engem.
Az iskola után mégsem ezek felé nyitottam, hanem az édesapám jóvoltából kikerültem Németországba. A szüleim nagyon „nyelvpártiak” voltak és bár egész fiatal korom óta tanultam a németet, azt akarták, hogy ezt tökéletesen elsajátítsam, aminek köszönhetően ma akcentus nélkül beszélem ezt a nyelvet.
B.A.: És kint mivel foglalkoztál?
S.K.: A véletlenek egybeesésének köszönhetően, no meg tizennégy év ritmikus sportgimnasztikájának, úszásának és lovaglásának, egyszer egy társaságban megkérdezték tőlem, kipróbálnám-e magamat manökenként. Igent mondtam. Öt évig voltam a kifutón és tulajdonképpen ez volt az első olyan élethelyzet, amikor nemcsak a divathoz, hanem a nagy márkákon keresztül a dizájnhoz is közel kerültem.
B.A.: Ez egy ígéretes karrier kezdete is lehetett volna, miért nem folytattad?
S.K.: Prózai oka volt: honvágyam volt, és hiányoztak a szüleim is. Mi klasszikus, nagypolgári családi életet éltünk és élünk a mai napig is, sok testvérrel, unokatestvérrel. Nálunk még most is összegyűlik a család a vasárnapi ebédhez, ami kint nagyon hiányzott. Szóval felültem a repülőre és hazajöttem. Lezárult életem egy korszaka, amire visszaemlékezve azt szoktam mondani: én már kétszer éltem, egyszer ott, egyszer meg itthon.
B.A.: Idehaza mivel kezdtél el foglalkozni?
S.K.: Először egy német cég hazai leányvállalatánál helyezkedtem el promóciós területen, ahol sok minden más mellett például formaruhákat terveztünk. Később ez a cég megszűnt, és akkor egy átmeneti időszak következett számos mellékvágánnyal.
Ezután kezdtem el foglalkozni a lakberendezéssel, mert sokszor azt láttam, hogy az emberek, amikor vesznek egy bútort vagy egy lakberendezési tárgyat, akkor azt már nem tudják, hogyan, hova helyezzék el az otthonunkban. Olyannyira beleástam magam a dologba, hogy minden ehhez szükséges szakértői iskolát elvégeztem. Másfél évtizedig csak lakberendeztem, de egyre inkább szükségét éreztem, hogy egy saját bemutatótermem is legyen, mert sokszor nem találtam meg azokat a bútorokat, amiket én egy-egy felkérés alapján arra az adott helyre elképzeltem. Tehát kellett egy saját bázis, amiből, ha kell, válogatni tudok. Az évek múltával azonban egy kicsit átfordult a tevékenységem, mert ma már nagyobb hangsúlyt kapnak a bútorok az életemben, mint a lakberendezés. A galériám lényege az, hogy a kínálat mellett megmutassam, hogy bizonyos tárgyak hogy viselkednek enteriőrben vagy modern környezetben, modern bútorokkal együtt.
B.A.: Hogy építettél piacot?
S.K.: Organikusan épült fel a dolog és ajánlások útján. Persze a projektjeimhez mindig csapatot is építettem, hiszen egy enteriőr kialakítása egy összetett feladat, amiben vannak olyan műszaki kérdések és megoldások, amikhez én nem értek.
B.A.: Milyen volt akkor a piac, amikor elindultál és milyen ma? Volt egyáltalán igény lakberendezőre?
S.K.: Az elején nagyon nehezen indult be ez a dolog, hiszen erre a munkára kicsit mindig úgy tekintettek, mint az ingatlanos jutalékára, ami egyfajta járulékos költség. A pályám kezdetének talán legemlékezetesebb momentuma az volt, amikor egy régi, lepukkant, szocreál irodaépületet alakítottam át. A munka két évig tartott, majd a tulajdonos lakását is berendeztem. Ezek a dolgok olyan jól sikerültek, hogy magukkal hozták a későbbi megrendeléseket és ezzel tulajdonképpen valahol be is indították a karrieremet.
B.A.: Hogy áll össze a fejedben egy kép az adott tér dizájnjáról? Miből merítesz, hogy inspirálódsz?
S.K.: A kérdésre több válasz is adható, ugyanakkor a végszót mindig a megrendelő mondja ki. Mert valljuk be, én hiába akarnék feketét, ha a megrendelő lilában képzeli el az életét. Szóval nálam egy ilyen projekt mindig egy nagy, olykor többfordulós beszélgetésnél kezdődik, amiben meg kell ismernem az illetőt és az ő adott életszakaszát. Nős, elvált? Gyereke van vagy tervez gyereket, nagycsaládos, kiscsaládos? Vendégségbe jár, introvertált, extrovertált? Ő főz vagy a felesége főz barátainak stb. Ez utóbbi például nagyon fontos a nappali vagy az étkező összefüggésében, a bútorok elrendezésében. Hogyha valaki nagy társasági életet él, akkor neki alapból kell egy tizenkét fős étkezőasztal, ahhoz pedig tér kell, de ebben a térben akkor is jól kell majd éreznie magát, amikor mondjuk ketten vannak. Tehát ilyenkor kompromisszumot kell kötni és olyan megoldást találni, amiben az asztal nem viszi el az egész nappali hangulatát. A konkrét példán túl azt gondolom, hogy ebben a szakmában ugyanúgy, mint az élet nagyon sok területén, fontos a referencia és a hitelesség. Én vallom, hogy a hitelességhez el kell érni egy bizonyos életkort is, hiszen ez hozza meg a tapasztalatot. Abban is száz százalékig biztos vagyok, hogy aki beenged az intim szférájába, rám bízza mondjuk a 300-500 milliós házát, lakását az megnézi, hogy ki vagyok. Ezzel persze a sornak nincsen vége, összességében ez az egész a szakma a szépsége mellett egy nagy pszichológia is.
B.A.: A munkáidban megjelenik a saját stílusod?
S.K.: Csak akkor, ha a megrendelő azt mondja: „Kriszta, én olyan enteriőrt szeretnék, amilyen te vagy” – más esetben soha. Az üzletemnek van egy stílusa, de a lakberendezésben nem képviselek semmilyen stílust, hiszen minden megrendelés más és más. Például a Villa-Vitae, ami egy provence-i enteriőr, több ezer négyzetméteren koptatott falakkal, koptatott fehér provence-i bútorokkal, levendulamezőkkel és festményekkel, türkizkék zsalugáterekkel, az a legtávolabb van az általam preferált vintage stílustól, de említhettem volna a húszas években virágkorát élő art decot is, a maga fekete lakkbútoraival és szigorúan ezüst-króm fogantyúival, amihez szintén nem lehetne a saját stílusomat párosítani.
B.A.: A galériádban lévő bútorokat honnan szerzed be?
S.K.: Olaszországból. Ha lehet mondani, akkor a bútorokat tekintve mindenképpen „olasz mániás vagyok”. Számomra az általuk képviselt motívumok az irányadóak, ugyanis ezek a bútorok hallatlanul eredetiek – szerintem mindenki más csak másolja őket – és pontosan tükrözik a ’40-es, ’50-es, ’60-as évek itáliai gazdagságát. Úgy látom – teszem hozzá sajnos -, a hetvenes évek sikeres olasz vállalkozói, akik nagy vagyonokat halmoztak fel, azok gyerekei szépen lassan felélik az örökségüket.
A villák kiürülnek a bútorzataik pedig elkezdenek önálló életet élni, aminek a végén nem történik velük más, minthogy várják a jobb sorsukat egy olyan galéria kirakatában, mint például az enyém is. Szóval én Olaszországból hozom ezeket a bútorokat, amik utána teljes restauráláson mennek keresztül, de olykor kerül beléjük egy kis „csavar”, ami vagy megváltoztatja egy kicsit a funkcionalitásukat, vagy pedig színében, anyagában változnak meg, ami által még jobban beilleszthetőek majd egy modern lakás miliőjébe.
B.A.: Volt egyébként a pályafutásod alatt olyan, amikor különleges kéréssel kerestek meg?
S.K.: Előfordult, amikor egy titokszoba enteriőrjét kellett kialakítanom, de volt olyan szecessziós lakás, amibe koloniál bútorokat akart mindenáron a megrendelő. Ez utóbbit nem is vállaltam el, mert annyira stílusidegen volt számomra a kérés, hogy nem tudtam vele azonosulni.
B.A.: A pandémia mindenkit alaposan visszavetett, téged mennyire?
S.K.: Nyilván a covid alatt nem jöttek vásárlók, mert nem jöhettek, függetlenül attól, hogy Magyarországon is van egy olyan réteg, akik nagyon igényesek és fogékonyak erre a stílusra. Akik viszont azóta is nagyon hiányoznak erről a piacról azok a külföldi vásárlók: amerikaiak, franciák, németek. Korábban nagyon sok bútort vettek és vittek Amerikába, mert ott aztán tényleg nincs ilyen felhozatal vagy pedig sokkal drágább, és ilyenkor még az sem probléma, hogyha két hónapot hajózik valami. Tehát ezek a vásárlók nagyon hiányoznak kereskedelmi szempontból, de ahogy említettem, a magyaroknak is van egy bizonyos rétege, aki szeret ide bejárni. Ez ugyanis egy kultikus utca.
B.A.: Merrefelé tart a jövőképed
S.K.: A prioritások tekintetében a jövőmben a leghangsúlyosabb tevékenységem a galéria lesz, nagyon szeretek ezzel, és ezen keresztül az emberekkel foglalkozni, beszélgetni. Ha azt kérdezted volna, hogy mi lenne a jövőképem legnagyobb idealizált vágya, arra becsukott szemmel azt mondanám: visszamenni és élni a hatvanas évek Olaszországában, ahol és akkor az sem lenne baj, ha az idő megállna egy kicsit.