Írta: Barna András Képek: Csorba Márta
Hullan Beával készített interjúm egészen biztosan pályafutásom egyik legspirituálisabb beszélgetése, amelyben úgy járunk át a művészi intellektus és a valóság között, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ez a jó értelemben vett szellemjárás – Einstein után szabadon – a tér-idő speciális görbülete, amelyben valahol semmi nem az, aminek látszik mégis kristály tisztán megjelenik benne Bea története és művészi hitvallása.
Ahol Bea fogad, egy belvárosi, polgári lakás, de leginkább mini galéria, néha itt is vannak tárlatvezetések – tudom meg később vendéglátómtól. A tér pont olyan, amilyennek egy festőművész környezetét elképzeli az ember, éppen csak egy festőállvány és egy paletta hiányzik ebből a díszletből.
Körben a falakon megannyi hatalmas portré figyeli a vendéget. A rám szegeződő tekintetek miatt egy pillanatig rendhagyó csoportterápián érzem magam, ahol az ember vágyik arra, hogy a képek elmeséljék saját történetüket. Bea szótlanul hagyja, hogy magába fogadjon a miliő. Nem érzem magam megilletődve, mégis ehhez a néhány perces elmélyüléshez társul a csend hangja és némi lányos zavar is. Az a benyomásom, hogy vendéglátóm nem egy kitárulkozó személyiség, ezért úgy érzem, az itt elhangzó gondolatok mindegyikének rögzülnie kell, mert bármi kimarad, az hiányzik majd az összképből. Ennek okán vagy ennek ellenére szinte minden felvezetés nélkül azonnal Bea művészi életútjának kavalkádjában találom magam.
Kikerülhetetlen pikantériája a történetednek, hogy te korábban fogtechnikus voltál és innen léptél át a képzőművészet világába. Miért?
Érdekes, hogy ezt a momentumot senki nem hagyja szó nélkül, miközben ez az időszak az életemnek egy olyan pici szakasza, ami szinte említésre sem méltó. Mindazonáltal az tény, hogy középszerű fogtechnikusnak tartottam magam és ennek okán – bármennyire van ennek a szakmának egy művészi vonala is – nem éreztem jól magam. Sőt, volt rá eset, hogy megkaptam azt is, hogy ne gondoljam, hogy a porcelán fogak világában művész vagyok vagy lehetek. Ezen a ponton gondoltam azt, hogy talán át kellene állnom erre az oldalra és hagyni a sémákat.
Azért az sejthető, hogy a tehetség megnyilvánulása nem a porcelánfogak megfestésében nyilvánult meg először. Már gyerekként is szemmel látható volt, vagy a rajzolás iránti érzéked mellett volt valamilyen genetikus vonal is?
A felmenőim közül senkiről nem tudok, aki hasonló pályán mozgott volna. Ugyanakkor a testvérem gyerekeinél és az én gyerekeimnél is egyértelműen felfedezhető az átlagosnál jobb rajzolási képesség.
Gyerekként nem voltam kifejezetten közösségi ember. Az óvónők meg is jegyezték az édesanyámnak, hogy semmi mást nem vagyok hajlandó csinálni, csak rajzolni. Anyu erre azt mondta: akkor adjanak nekem több papírt. És az a mentalitásom később az iskolai éveim alatt sem változott.
Azt gondolná az ember, hogy ilyen liberális szülői hozzáállás mellett és a tehetséged láttán sokat nem kellett gondolkodni a jövődön.
A hitem nem volt meg a dologhoz, én mindig másoltam, el sem tudtam képzelni, hogy ez az adottság jobban kiteljesedhet. Voltak kedvenc rajzfilm rajzolóim, például Dargai Attila, vagy kedvenc újságiam, könyveim, de édesapám külföldről küldött képeslapjait is szívesen másoltam. Annyira beleragadtam a másolatok készítésébe, hogy nem tudtam elképzelni magamról azt, hogy önállóan alkotni tudjak. Ugyanazt éreztem, amit később a fogtechnika esetében: jó-jó, de itt is csak egy leszek a sokból. Talán nem túl életszerű, frusztrációm, de az, ami valójában a fejemben van, még mindig nem tudom megfesteni, a mai napig is velem van. Ugyanakkor tudom, hogy el fog jönni az a pont, amikor szintet lépek és egy alkotásomra azt mondhatom majd: ez már közelít ahhoz, amire én gondolok.
Végül is, amikor portrét készítesz vagy tájképet festesz, az is valahol egy másolás, csak a művészi szabadság okán ebbe az ember beleteszi mindenét, ami a lelkében van.
Abszolút egyetértek és az évek múltával én is másként látom már ezt az egészet. Mindazonáltal a képeim is fotók alapján készülnek legalábbis egy pontig, aztán kisebb-nagyobb mértékben elvonatkoztatok. Ugyanakkor személy szerint mindegyikben benne vagyok annak ellenére, hogy egyik sem készült önarcképnek.
Ha három szóban össze kellene foglalnom a művészeted, akkor az egyik a tekintet, a másik a víz, a harmadik pedig a mediterrán lenne. Helytálló a meglátásom?
(mosolyog) Évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak: jó festegetek, de arcot, portrét, vizet soha, nem csinálok, mert én azt nem tudom tökéletesen megcsinálni. Ehhez képest ma ezek a témájú képek határoznak meg engem.
Néhány gondolattal ezelőtt ott tartottunk, hogy óvoda, iskola, fogtechnika és ebből valahogy a történeted átköt a képzőművészetre. Hol, hogyan?
Még fogtechnikusként dolgoztam, amikor Móron megrendeztem az első kiállításomat. Igazi vegyesvágott volt, a táncosnőktől kezdve a tájképekig. Erre a kiállításra eljött egy példaképemnek is számító kortárs festői is, aki segített azoknak a képeknek a kiválasztásában, amiben fantáziát lát. Ebben jó részt város- és tájképek voltak, aminek továbbgondolt alkotásai ma is megtalálhatóak a művészetemben. Érdekességük, hogy szinte ezek mindegyikét a szántóföldek textúrái, színei inspirálták, függetlenül attól, hogy a végeredmény velencei vagy balatoni kép lett.
Kívülállóként én úgy látom, hogy a képzőművészet nem egy liberális terület. Meghatározó emberek vannak, zsűrizés van, hogyan lehet egy ilyen zárt közegbe kívülről bekerülni? Ráadásul úgy, hogy mögötted nincsen művészeti szakirányú végzettség.
Tény, hogy rengeteg ajtó zárva marad, de nagy szerencsémre áll mögöttem egy galéria, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy én például egy nemzetközi vásáron is szerepelhessek. Összességében azt talán sajnálom, hogy nem volt mesterem, azt viszont nem tudom, hogy előrébb járnék-e, ha mondjuk egy szakirányú egyetemet elvégeztem volna.
Törekednél arra, hogy ezek az ajtók kinyíljanak?
Nem, egyébként még csak festőművésznek sem tartom magamat, én csak egyszerűen festek és ez nagyon jó. Számomra a siker egyik kulcsa az, hogy be tudjam mutatni a képeimet, a másik, hogy erre kíváncsiak legyenek az emberek.
A móri kiállításod tulajdonképpen el is indította a karrieredet?
Igen, három olyan év következett, ahol szinte kiállításról-kiállításra jártam, számtalan meghívást kaptam, így a művésztelepre is, ami sokat segített az ismertségem kiszélesítésében. Ma már mértékkel és magam irányítom a megjelenéseimet, ennek köszönhetően egy évben két nagyobb önálló hazai kiállítást szervezek többedmagammal és emellett néhány külföldi vásáron is ott vagyok még.
Ma a festészet – túl az önmegvalósításon – megadja számodra azt a felhőtlenséget is, ami az alkotáshoz szükséges?
Igen, most olyan időszakot élek, amikor biztosított ez a felhőtlenség.
Kik vásárolják a képeidet, műértők, gyűjtők vagy egyszerűen csak olyanok, akiket magával ragad az alkotáson szereplő karaktere?
Érdekes, hogy jellemzően nők vásárolják a képeimet. Nem egyszer megtapasztalom, hogy beleszeretnek egy-egy alkotásba és az is tisztán látszik, hogy magukat látják viszont a képeimben, amit nem is rejtenek véka alá. Szerintem szinte mindegyik képem úgy került magántulajdonba, hogy a néző meglátta a saját sorsát, történetét benne.
Triviális kérdés: miért pont női portrék?
Mert és is nő vagyok. (nevet) Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a nők nagyon könnyen elhelyezhetők a művészetben, mert sokoldalúak, összetettebbek, a formai dolgokat pedig ne is említsük. Velük tudok a legjobb azonosulni, ők a legmotiválóbb erő számomra ahhoz, hogy megismerjem saját magam és rájöjjek arra is, hogy én ki vagyok.
Ez egy ars poetica?
Igen az, abszolút az.
Nem a hímsovinizmus szólal meg belőlem, de nem gondolkodtál még egy férfi portréban?
De, pont egyet készítettem. A dolog érdekessége, hogy mielőtt nekiálltam, azt gondoltam, hogy egy igazi drabális, kemény macsó favágót festek meg, ehelyett megszületett Ádám, akinek lágy vonalai inkább a női portréim stílusát követik. Egyelőre nem gondolkodom azon, hogy ezt a kört tovább bővítem.
Amikor egy-egy portrét festesz, mire gondolsz közben?
Tipikus magányos festő vagyok, egyedül a gyerekeim nem szoktak zavarni. Alkotás közben egy csomó érzés felszínre kerül, ami mondhatni „kidolgozódik belőlem” egy-egy mű elkészítése során. De ez a lelkiállapot elég széles skálán mozog.
Később, amikor már készen van egy kép, ezek az érzések visszaköszönnek, ha újból ránézel?
Nem, ez mindig az alkotás része. Nekem az az igazán fontos, hogy ne az én kitárulkozásom mutatkozzon meg egy festményben – egyébként sem vagyok ilyen alkat –, hanem, hogy a néző története jelenjen meg benne.
Honnan inspirálódsz, honnan jön az arc?
Rengeteg képet nézek, figyelem az embereket az utcán, ugyanakkor egy ötlet bármikor kipattanhat, akár egy vasárnapi ebéd közben is. Egyébként mindig kavarog bennem valami, ettől a valamitől pedig valahol a „hoppá ez az” érzést várom. Ha megvan a „hoppá” akkor onnantól kezdve tudom, hogy dolgom van ezzel. A kontúrokat ilyenkor még csak nagyon homályosan látom, a színek viszont pontosan megvannak a fejemben. Nagyjából így áll össze a téma kerete.
Hagysz félbe képet?
Nem, sajnos nem, pedig talán ezt meg kellene tanulnom, mégpedig azért, hogy ne féljek a kudarctól.
A kudarc élménnyel való vívódásod egy korábbra visszanyúló dolog?
Nem tudom, hogy mi okozza, hova nyúlik vissza. Nagyon ösztönösen festek, de még mindig bizonytalanul – talán pont ezért. Mindig ugyanaz a kérdés van a fejemben: egy képpel azt akarom-e bizonyítani, hogy valamiben kiemelkedő vagyok, vagy azt keresem benne, hogy valójában ki vagyok én? Dilemmától függetlenül az viszont tény, hogy örök elégedetlen típus vagyok. Ha valami nem tökéletes vagy egy alkotásom „recseg-ropog”, akkor minden gond nélkül leöntöm alapozóval.
Mennyi idő alatt készítesz el egy képet, az alkotásvágy függ az érzelmi állapotodtól is?
Attól biztosan, de nagyon érdekes momentuma a dolognak, hogy bármennyire is hullámzó a ritmusom, az utóbbi négy évben évenként mindig tizenkét képet számolok meg, mindezt anélkül, hogy előzőleg bármit elhatároztam volna.
A technikádat tekintve előrajzolsz, vagy pedig rögtön ecsettel állsz neki?
Néhány vonalat felrajzolok, de tulajdonképpen az első felvitt réteggel ezeket már csak sejteni lehet, viszont, ha a szemek a helyükre kerülnek, akkor nagyjából „megérkeztem”. Az olajkép sok-sok rétegből áll, éppen ezért ehhez a technikához nagy-nagy türelem is kell, amiből paradox módon nekem nincsen sok. (nevet) De mégis imádom ezt a technikát.
Ha alkotói fázisban vagy, nem teszed le az ecsetet?
Három gyerekem van és egyébként is gondoskodó típus vagyok, szóval ha akarom, ha nem, le kell tennem. Nyilván van, amikor leegyszerűsítem a vacsorát, de már elég nagyok, úgyhogy, ha ilyen előfordul, azt is megoldják.
Valamelyik közülük nem lép a nyomdokaidba?
Az egyiküknél pont most vagyunk választási helyzetben, de még nem döntöttünk.
Említetted, hogy a portré képeidben mindig benne vagy te is, ez a szellemi, érzelmi átjárhatóság a tájképeidben is visszaköszön?
Az első ilyen jellegű képeimet – ahogy korábban is beszéltünk róla – a szántóföldek, a tavaszi vetés színei inspirálták. A témák végeredménye pedig a mozaikszerűen összeálló város, illetve tájképekben valósultak meg. Jellemzően olasz városokat választottam, sok közülük olyan, ahol korábban soha nem jártam, csak egy vízió, egy távoli intuíció volt. Egyébként ez egy bohókás korszakom volt, aminek okán úgy voltam jelen a képeimben, hogy nagyon sokszor elrejtettem benne egy „geget”. Például egy toszkán alléban az utolsó fát fejjel lefelé ábrázoltam, ami azt szimbolizálta, hogy beállok ugyan a sorba, de soha nem úgy, ahogyan azt elvárják. De a citromfa is visszatérő motívumom lett ebben az időszakban. Ez mondhatni a lázadó, dacos korszakom fémjele volt.
El tudod helyezni magad a mai magyar kortárs festészetben?
El, abszolút el. Ha rajtam kívül sokan képviselnék ezt a műfajt, akkor lehet, hogy bajban lennék, de nem csinálják, így jól behatárolható vagyok.
Most dolgozol valamin?
Egy portrén, ami már abban a stádiumban van, hogy tulajdonképpen bármikor le is tehetném az ecsetet, bár egy képet nem lehet befejezni csak abbahagyni. Mellette készül Amszterdam városképének festménye is. Jegyzem meg: nagyon régen nem készítettem már városképet és éppen ezért még bizonytalan vagyok a tekintetben is, hogy tudom-e majd hozni vagy visszatér-e az a bohókás vonal, ami korábban jellemző stílusjegyem volt és hihetetlen népszerűségnek örvendett.
A karrieredet tekintve mennyivel nézel tovább egy következő munkánál?
A távlatokat tekintve a legfőbb célom a festésben lévő fejlődésben van, ugyanakkor egy saját galériát még nagyon el tudnék képzelni. Egy olyan helyet, ahol hozzám közel álló kortárs művészeket el tudnék helyezni, be tudnék mutatni magam mellett. Addig is, amíg ez megvalósul – mondjuk tíz év múlva –, csakis a festésben szeretnék kiteljesedni, legalább annyira, hogy mindaz megvalósuljon, ami a fejemben van.
És mi van a fejedben?
Például az, hogy a címlapszerű portrék vesébe néző tekintetei távolabbi fókuszt kapjanak, amikben nem feltétlenül a mélyebb érzések megjelenése lenne a legfontosabb motívum, hanem az, hogy ezáltal nagyobb teret kaphatna a játékosság. Így a képek által elmesélt történetek még izgalmasabbak és hosszabbak lehetnének.