Az 1980-as évek elején London nem volt éppen reményteljes hely: a várost a munkanélküliség és a Thatcher-korszak utóhatásai jellemezték. Bár a punk mozgalom már lecsengett, energiája továbbra is érezhető volt a zenében, a divatban és a dizájnban. Ebbe a világba érkezett Ron Arad, amikor 1983-ban megalkotta a Concrete Stereo-t.
Első pillantásra abszurdnak tűnik: egy komplett sztereó rendszer – lemezjátszó, erősítő és hangszórók – teljes egészében nyers, szürke betonba ágyazva. Nem dekoratív, nem polírozott, nem kőhatású beton, hanem durva, nehéz, festetlen, helyenként kilátszó vasalással és lecsorbult sarkokkal. Úgy néz ki, mintha egy lebombázott épületből származna – és pontosan ez volt a cél.
Ron Aradot nem érdekelték a szép felületek vagy az udvarias dizájn. Provokálni akart. A Concrete Stereo nem a tökéletes hangminőségről vagy a felhasználóbarát kezelőgombokról szól. Arra kényszeríti a használót és a szemlélőt, hogy másként gondolkodjon.
A hang nem árad ki belőle, hanem küzd az érvényesülésért: a beton elnyeli a hang egy részét, így a zene hallgatása fizikai feszültséget teremt a hang és a hangot kibocsátó tárgy között. Hallod, de közben érzed is, ahogy próbál áttörni.
Ez a tárgy a brutalizmus manifesztuma. Arad nemcsak a dizájn normáira, hanem a 20. század csillogó fogyasztói elektronikai kultúrájára is reagált. A fényes műanyag, lakkozott fa és csiszolt fém helyett tömeget, sűrűséget és súrlódást adott.
Mindössze tíz Concrete Stereo készült, ezek mára ikonikus ritkaságok. Öt példány múzeumokban található – például a londoni V&A, a rotterdami Boijmans Van Beuningen és a San Francisco-i SFMOMA gyűjteményében –, a többi magántulajdonban van. Egy példány 2019-ben közel 50 000 fontért kelt el a Christie’s aukcióján. De még ha lenne is rá pénzed, ez nem az a sztereó, amit csak úgy betennél a nappalidba: saját teret, figyelmet és értelmezést követel.