Bizonyos tekintetben formabontó interjút olvashatnak az alábbiakban. Rácz Anikóval, a Hannabi designstúdió alapítójával beszélgettem, akivel a bútortervezés egy olyan aspektusa kerekedett ki a beszélgetés végére, ami már messze túlmutatott a funkcionalitás, egyediség és a kézművesség hármas harmóniáján.
Az egykor jobb időket megélt Május 1. ruhagyár egyik épületében található a Hannabi designstúdió. A második emeleti műteremlakás gigantikus méretekkel bír. Az óriási teret több méter magas vas, dór stílusra hajazó oszlopsor szeli ketté, ami nemcsak különös hangulatot ad a helynek, hanem a máig demonstráló múlt szimbolikus jelképe is. A stúdióban jó értelemben vett alkotói káosz uralkodik. A Hannabi brandjét fémjelző kanapévariánsok ölelik körül a terem munkaszigeteit. Míg Anikó jó vendéglátóként kávéval kínál, van idő körbenézni. A tér adta szabadság miatt kicsit úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki beszabadul a játékboltba – mindent kipróbálok. A pillanatnyi önfeledtségemnek és a műtermi kóborlásomnak az érkező kávé vet véget. A hatalmas terem egyik szegletében ülünk le beszélgetni, ahonnan szinte tökéletes a rálátás a stúdióra.
Anikónál borult a klasszikus portréinterjúi séma, éppen csak hogy szóba kerülnek a múlt szilánkjai, mert ahogy mondja: „a mostani dolgok fényében valahol mindig gellert kap az élete története”.
Barna András (B. A.): Utánad olvasva azt gondolná az ember, hogy egy lázadó típus voltál. Jól érzem?
Rácz Anikó (R. A.): Az tény, hogy nagyon utáltam az iskolát, de nem lázadtam, inkább azt mondanám, hogy egy csendes gyerek voltam a magam problémáival.
B. A.: Életkori sajátosságokból eredő vagy egyéb probléma?
R. A.: Mára kiderült, hogy volt egy enyhe figyelemzavarom, ami igen erősen rányomta a bélyegét a gyerekkoromra. Ez kivetült a családi és az iskolai éveimre is. Bizonyos tantárgyakban pocsékul, másokban pedig kiválóan teljesítettem. Tulajdonképpen ez a nem diagnosztizált helyzet megoldás nélkül kísérte végig a diákéveimet. Közben az évek során rájöttem, hogy én csak rendszerben tudok gondolkozni. Az elmélet csak akkor rögzül nálam, ha azt a gyakorlatban is le tudom modellezni. Ez a felismerés kialakított bennem egy stratégiai látásmódot, aminek köszönhetően nagy perspektívákban tudok gondolkozni, és ezeket jól össze tudom összerakni. Véleményem szerint ezért is sikerült a Hannabi brandet is így létrehoznom. Szerintem a kreatív embereknél ez a fajta látásmód egy fontos ismérv.
B. A.: Csak közbevetőleg: honnan a név?
R. A.: Gyakorlatilag egy baráti összejövetel végeredménye, aminek jó, keleties csengése van, nem utal direktben semmire. Azt hiszem, ezért szerettem bele.
B. A.: Visszatérve: ezek szerint a diákkor vége egyfajta „megváltást” is jelentett?
R. A.: Elhozta a felszabadultság érzését, aminek köszönhetően a középiskola után teljesen autodidakta módon elkezdtem tárgykultúrával, lakberendezéssel, belsőépítészettel foglalkozni. Emellett próbáltam profilba vágó iskolát is keresni, azonban az akkori lehetőségek tematikái egyáltalán nem tetszettek. Eközben számos ismerősömnek segítettem lakásfelújításban vagy éttermi dizájn kialakításában, így jó referenciáim lettek, aminek köszönhetően viszonylag gyorsan el tudtam helyezkedni. Egy lakásstúdió, az importbútor-piac egyik úttörője volt az első munkahelyem. Náluk élt a klasszikus és a modern irány is, én ez utóbbit erősítettem, és itt viszonylag hamar elkezdtem konyhabútorokat is tervezni.
A lakásstúdió után egy családi vállalkozáshoz mentem el dolgozni, ők klasszikus bútorok gyártásával foglalkoztak. Amolyan békebeli céget képzelj el, ahol generációk adták át egymásnak a szakmát. Náluk volt üzlet és gyártás is, és azt gondolom, hogy én itt szerettem bele a kanapékba.
B. A.: Egészen pontosan mi inspirálta ezt a rendhagyó románcot?
R. A.: Azt gondolom, hogy a kanapé az egy kicsit hasonlatos az emberhez. Van egy vázszerkezet, amire aztán rétegről rétegre nagyon finom, összetett munkával építjük fel a formát, ami egy könnyed, nőies, puha dolog.
Korábban évekig foglalkoztam lakberendezéssel és bútortervezéssel, de az ilyen statikus dolgoknál mindig azt éreztem képletesen szólva, hogy vonzza őket a gravitáció, és ezért szét akarnak esni. A bútortervezés nagyon leegyszerűsítve arról szól – hogyha nem kanapéról beszélünk –, hogy a különböző rideg anyagokat és felületeket „úgy kell összegyúrni”, hogy az esztétikus és tartós legyen. Viszont sok esetben a tervezés legutolsó szempontja egészen biztosan az lesz, hogy passzoljon hozzánk, és még kényelmes is legyen.
Ezzel szemben a kanapé egy horizontálisan elterülő puha, meleg dolog, a család fészke, és akkor még nem beszéltem az anyagfelhasználás sokszínűségéről, ami vizuális játékosságot tesz lehetővé. Szóval én ebbe a „kanapéharmóniába” szerettem bele, ami csak kézzel készülhet, hiszen olyan finom illesztések és lágy dolgok vannak benne, amit nem lehet gépesíteni.
B. A.: Bár a véleményem nem mérvadó, de ha magamból indulnék ki, akkor minden bizonnyal rendszerben gondolkoznék, aminek lehet, hogy kiemelt eleme lenne a kanapé, de egészen biztos vagyok abban, hogy bővíteném a kört más ülőbútorokkal is. Már csak a több lábon állás miatt is. Ezzel szemben te rendkívül konzekvens vagy ebben a kérdésben, és csak erre az egy dologra fókuszálsz. Miért?
R. A.: Ma, amikor az ipar 4.0-t éljük, akkor azt láthatjuk, hogy a személyreszabhatóság egyre több helyen jelenik meg. A konyhabútorok voltak az egyedi bútorgyártás első fecskéi a kilencvenes évek végén, és körülbelül ezzel egy időben nőtt meg az igény a belsőépítészet iránt is.
A dizájnbútorok történetében ezt a személyreszabhatóságot a kanapé nem tudta követni. Mi a háromrészes – egy-, két- és háromszemélyes – garnitúrák érájában nőttünk fel. Ez némileg ugyan változott mára, mert a nagy gyártók is érzik a jelentkező piaci igényt, és bizonyos fokig fejlődött is a kínálat, több lett a variálható elemek száma is, de ezen kívül sok változás nem történt.
Nálunk még hiányzik az úgynevezett „kanapékultúra”. Ennél a terméknél 10, 20, 30 centiméteren múlik a bútor jó használhatósága. Ugyanis amikor a boltban kiválasztunk egy nekünk tetsző kanapét, és utcai ruhában kipróbáljuk, akkor senkinek nem jut eszébe az, hogy ezt életvitelszerűen nem így fogja majd használni. Csak otthon eszmél rá arra, hogy ezen nem lehet „henyélni”, mert itt nyom, ott nyom, a karfáról pedig lecsúszik a kéz, és sorolhatnám. Én rengeteg tapasztalatot szereztem a korábban említett családi manufaktúrában, ahol egyértelműen beigazolódott, hogy tényleg csak centiken múlik egy termék sikere. Az egyedi, személyre és térre szabott kanapé a használati értéke mellett vizuális élményt is nyújt, hiszen pontosan oda passzol, ahova tervezték.
Egy áruházi katalógusban hiába találunk 35 különféle kanapét, a klisé uniform, aminek az ergonómiája kizárólag csak 180 centiméteres emberekre van/lett kitalálva.
B. A.: Akkor merre tart ma a kanapégyártás?
R. A.: Az elmúlt tíz évben rengeteget változott a felhasználói szemlélet. Egyrészt az emberek sokkal több időt töltenek otthon, ezért egyre fontosabb, hogy az otthoni életmód kényelmes legyen. Korábban egy ilyen bútornál leginkább az volt a lényeges szempont, hogy dizájnban, tartósságban értéket képviseljen, hovatovább befektetést jelentsen, ezért tűpontosan kellett ezeket megtervezni úgy, hogy a kanapé egy úgynevezett „dizájnszobor” legyen. Az olasz high-tech bútorok pontosan ezzel a szemlélettel készülnek. Erre adott egyfajta választ a skandináv stílus, ami a dizájn mellett többféle funkciót és nem utolsósorban kényelmet biztosított. A kanapégyártás egyébként azért tart nehezen lépést az igényekkel, mert jellemzően a nagy gyártók is manufaktúrában készíttetik ezeket, ahol a mennyiség miatt nem tudnak speciális egyedi igényeket kiszolgálni.
A kisebb cégek esetében pedig rengeteg pénz kell ahhoz, hogy ezek szakmai eredményeket érjenek el, meg tudjanak jelenni külföldi szaklapokban, kiállításokon, ami kikövezte volna a piacra vezető utat. Az ilyen jellegű referenciák elengedhetetlenek, bizalomépítő hatásuk van, hiszen nagy értékű bútorokról beszélünk. Ma már a közösségi média óriási előnyt jelent az olyan gyártók számára, mint amilyenek mi is vagyunk. Azonban a kedvező kommunikációs lehetőségek ellenére sem tudok olyan hazai gyártóról, amelyik kortárs, dizájnértékkel bíró kanapékat készítene.
B. A.: Az autógyártók egy-egy új modell mellé mindig társítanak egyfajta életérzést is, ami nem titkoltan egy plusz szál lehet az elköteleződés felé. A ti kanapéitok esetében is van emocionális vonal?
R. A.: Igyekeztem egy olyan bútort kitalálni, amelyik nemcsak abban az értelemben felhasználóbarát, hogy méretre készül és kényelmes, hanem ad egyfajta szabadságot is a használójának, ugyanis a hamarosan debütáló konfigurátorunk segítségével ki-ki maga fejezheti be majd a saját kanapéját. A bútor fix adottságait próbáltam úgy megtervezni, hogy például balesetek ne következhessenek be, tehát van egyfajta ergonómiai határ, és persze a látványban is némi korlát. De ezen belül viszont nemcsak méretben, hanem stílusban is nagyon sokféle konfigurációra nyílik lehetőség, az angol vonalvezetéstől kezdve az olaszos stíluson át egészen a keleties dizájnig. Mindez úgy tehető meg, hogy a bútor eközben nem veszti el a 21. századi modern kortárs jegyeket, és természetesen a ránk jellemző stílus sem csorbul.
B. A.: Sok mindenről szó esett eddig, amihez tulajdonképpen már csak költői kérdésként társulhat a minőség, ugyanis az eddig elmondottak alapján szinte sejthető, hogy nálatok ez is kiemelt figyelmet kap. Jól érzem?
R. A.: A kanapé klasszikus darab, ezért az emberek hosszú időre, legalább tíz évre vásárolják. Éppen ezért az az üzletpolitikánk, hogy olyan minőséget gyártsunk, amelyik túlnéz ezen, és akár egy életre szól. A kanapéinkról bizton állíthatom, hogy tíz év múlva sem lesz rájuk minőségi kifogás, akár a szerkezetüket, akár pedig a szövetjüket tekintjük. De túl ezen azt gondolom, hogy ma már valahol a világunk is azt a mentalitást, felelős hozzáállást várja el a fogyasztótól, hiszen csak abból nem lesz szemét, ami tartós, és nem kell kidobni. És ami még nagyon fontos: a kanapégyártás során nem lehet kompromisszumot kötni, itt nincsenek kiskapuk. Egy minőségi kanapét csak úgy lehet megcsinálni, ha van egy tökéletes, csapolt, enyvezett fakeret, amiben van egy teherhordó hullámrugós vasalat, ami tulajdonképpen a lelke, a szíve az egésznek. Ez a technológia amellett, hogy stabil tartást ad az ülőfelületnek, soha nem lesz kemény, de mindig tökéletes marad a rugózása. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy hányszor és milyen súlyú emberek ülnek rá. Természetesen mindezek mellé mi a legjobb minőségű kárpitoshabokat és szöveteket társítjuk.
B. A.: Bár a szakmához nem értek, de azt tudom, hogy egy kanapé esetében szövet az egyik legnagyobb tétel az árban…
R. A.: A Hannabi kanapék születésének hajnalán az egyik legfontosabb kérdést a szövet kiválasztása jelentette, ami ár-érték minőségben is hozza azokat az elvárásokat, amiket mi szerettünk volna biztosítani. Ma elmondhatjuk, hogy kopásállóságban, érzetben az összes ISO szabványnak megfelelő textileket használunk. Hosszú évek csatározásai után mi a poliészter anyagokat mellé tettük le a voksunkat, ezek tökéletesen takaríthatók. Olyan kifinomult anyagokkal vonjuk be a bútorainkat, aminek a tapintása pontosan olyan, mintha természetes anyagból lenne, és amiből nem utolsó sorban például a vörösbor és a kávé is szászázalékosan kitakarítható. Ha textiljeinkben akár csak tíz százalék természetes anyag is, akkor esélyünk sem lenne erre. Elkötelezett környezetvédő vagyok, de vallom, hogy nem a műanyagokkal van baj, hanem azzal, amikor eldobjuk őket.
B. A.: A beszélgetésünk során már egyszer felmerült a portfólióbővítés kérdése. Nem mintha lovagolnék a dolgon, de esetleg nem gondolkodtatok valamiféle további nyitáson?
R. A.: Összeségében nem, de vannak fúziós terveink, így a kanapéink mellé kiegészítők is elérhetők lesznek, de ezeket a fejlesztéseket együttműködés keretében tervezzük. A legutóbbi időszak kiemelt előrelépése a konfigurátor kifejlesztése lett, amitől sokat várok.
B. A.: A jövőbe tekintésről mindenképpen kérdeztelek volna. Az előbbi gondolatodat tekinthetjük ehhez belépőnek?
R. A.: Egyrészt igen, másrészt meg számomra az is egy nagyon izgalmas változás, ami most a gazdaságban és a klímaváltozás kapcsán végbemegy, mert számomra ez egy sokkal élhetőbb és rokonszenvesebb jövőképet vetít előre. Az egzisztencia fogalma a véleményem szerint a jövőben nagyon sokat fog változni, és nagyon sok dolog fog megkérdőjeleződni, de hogy milyen forgatókönyv mentén fog ez bonyolódni, az ma még nem tudható. Mindenesetre úgy érzem, hogy a beszélgetésünk időszakát beárnyékoló vírushelyzet a maga módján „még mindig nagyon szelíden” próbálja meg terelni az embereket azon irányok felé, amelyekről én egyébként trendfigyelő előadásokat is tartok.
B. A.: Nem túl idealista előrelátás ez? Vagy ha igen, akkor lehet-e valamilyen módon akár középtávra tervezni?
R. A.: Ha nem idealista, akkor nincsen miről beszélni! Egyébként a nem idealista verzió az, hogy bármilyen oknál fogva egy sokkal durvább vírus, vagy akár a kiszámíthatatlan klímahelyzet olyan eddig ki nem számított recessziót fog hozni, amelyben a legkisebb gondunk az lesz, hogy milyen kanapét fogunk gyártani vagy éppen vásárolni.
Azt gondolom, hogy a mi cégünknek is lehetett volna egy sokkal gyorsabb kifutása, de sokkal fontosabb szempontnak tekintettük azt, hogy a mi életünk is meg tudjon maradni egyfajta kreatív és családi szemléletben. Soha nem terveztük, hogy nagy céget építsünk, és azt különösen nem, hogy óriási mennyiséggel árasszuk el a piacot, mert az mindenképpen a minőség rovására menne.
Ma azt látom, és erről a trendelőrejelzéseim alkalmával is beszélni szoktam, hogy a kényszeres vásárlások helyére sokkal inkább a tudatosan hozott döntések lépnek, és a minőség sokkal inkább prioritást kap. Egyre inkább időszerű az a mondás, hogy nincsen nekem annyi pénzem, hogy azt rossz termékre költsem. Véleményem szerint a dizájnnak mindig is ez volt a mondanivalója, még akkor is, ha mára egy eldobható világ vesz körül bennünket.
Úgy vélem, hogy a még a Bauhaus idején lefektetett értékek jelentik a formatervezői minőség utolsó bástyáit. A dizájn szó hallatán még ma is nagyon sokan a luxusra gondolnak, nem pedig egy szemléletre, amiben felelősségteljesen és a leghatékonyabb módon használjuk fel az anyagot, az időt, az emberi erőforrásokat. Ezek a megfogalmazott értékek lapulnak a háttérben, és bizalmat ébresztenek bárki iránt, hogyha dizájnról beszélünk, legyen az a piacnak bármelyik szereplője.